Vannak intézmények, amelyekben ha megcsappan a közbizalom, az államrezon inog meg, de hogy ne használjunk ilyen nagy szavakat, maradjunk abban, hogy minimum a normakövetés belső parancsa. Sokszor esett már szó arról, hogy az elmúlt negyedszázad hogyan erodálta az emberek szemében a magas presztízsű hivatalokat, miként nézzük most le azokat a szervezeteket, amelyekre egykor felnéztünk. Semmi sem szent többé, már az egyház sem.
Arról is szólnak tanulmányok, hogy miként kezdi ki ez a rothadás a demokráciát, hogyan terjeszt egyszerre félelmet, bizonytalanságot és hajlandóságot a visszaélésekre. Egy polgári társadalom két legérzékenyebb pontja az igazságügy és az adóhivatal, amelyekben ha nem hiszünk, az utolsó kapaszkodókat veszíthetjük el. Mindkettővel szemben évek óta fogy a bizalom.
Fokozatosan jut el az ember a természetes gyanakvástól a kósza pletykákra alapozott fenntartásokon át a csalódott legyintés közbeiktatásával a dühödt szembeszegülésig – a stációk közt nincsenek szembeszökően jelzett megállók, az útvonal nehezen szakaszolható, de létezik. A közbizalom egy ország számára értékes ajándék, nehezen megszerezhető és könnyen elveszthető, és aki azt hiszi, hogy egy az egyben fedi a négyévenként megtartott választások eredményét, téved. Ez nem kétharmad kérdése.
