A Központi Statisztikai Hivatal szegény ahhoz, hogy a helyhatósági választás előtt kiadja a szegénységi statisztikát. Ha minden igaz, majd novemberre összegyűlik egy kis pénze, és akkor leírja azt, amit az Eurostattól meg a mindennapi tapasztalatokból úgyis tudhat, akit érdekel: megint nőtt a szegénység. Azt talán nem tudjuk, hogy pontosan mennyivel – hiszen arról sincs közmegegyezés, hogy ki a szegény, mennyi a létminimum, mekkora a rés a szegénységi küszöb és az éhhalál között.
Nem új, hogy nem mondják meg, mi mennyi. Gyurcsány Ferenc kormánya a 2006-os választás előtt titkolta el, hogy két számjegyű lesz a költségvetési hiány – amely ismerethiánynak jelentős szerepe lehetett abban, hogy fényes győzelmet aratott. Vártuk, hogy majd jön a sok pénz az Európai Unióból, hogy most csakugyan felzárkózunk; az egész választásnak az volt a legfőbb tétje, hogy ki ossza szét azt a 25 milliárd eurót. Egyedül Sólyom László akkori köztársasági elnök aggódott; élt a gyanúperrel, hogy abban a jelentésben, amelyet a Gyurcsány-kormánytól kapott 2005 augusztusában, nem mondtak igazat neki. De aztán ő is elhallgatott, nehogy azt hányják a szemére, hogy befolyásolni akarja a választás eredményét. Ugyanezért hallgatott az Európai Bizottság is.
Mégis, a múlt évtized hazudozásai, az igazság nem minden részletének kibontása még nem nélkülözött némi rációt. Aki hazudott vagy titkolózott, azért tette, hogy megtartsa a hatalmat. Hány összeállítást készítettünk, amelyben megpróbáltuk összehasonlítani, melyik magyar város mennyire van eladósodva, de többnyire csak a ködöt szurkáltuk! Amikor az önkormányzati devizakötvények fénykorában a polgármesterek és pénzügyi guruk titokban, testületi felhatalmazás nélkül tőzsdéztek a közpénzek milliárdjaival, nemhogy a polgárok, de a helyi képviselők sem tudtak semmit arról, meddig nyertek, és mikortól veszítenek.
