Schmitt Pálról az athéni olimpia óta tudjuk, hogy nem egy lemondó típus. Akkor az mondta, ha egy magyar doppingeset is lesz, akkor lemond a MOB-elnöki posztjáról. Öt lett, mégis maradt. Igaz, nem ő doppingolt. Ezúttal viszont róla derült ki, hogy tiltott doppingszereket használt a kisdoktorijához.

Mostanra azonban már ez a legkisebb bajunk vele. Az ő köztársasági elnöki alkalmatlanságát a doktori sumákolásánál sokkal és napról napra inkább bizonyítja mindaz, amit a plágiumügy kipattanása óta tesz vagy elmulaszt. Minden mondatával egyre beljebb lép a maga képzelte világba, ahonnan visszaút nincs, kilépni pedig láthatóan nem tudna belőle.

Schmitt Pál végképp elvesztette kapcsolatát a valósággal. Egy ember omlik össze a szemünk láttára. Magyarország köztársasági elnöke porlad szét erkölcsileg. A folyamat gyors és drámai, és megvetés helyett az ember inkább csak szánalmat érez: elkapja a szemét, leszegi a fejét, mert már rossz nézni.

Azt kívánjuk, vessen véget valaki az elnöki szenvedésnek, hagyjuk csendben, békében hazamenni, miközben tudjuk, hogy erre leginkább ő maga lenne képes – csak éppen nem képes rá. Fel sem fogja, mi a baj. Sőt: meg van róla győződve, hogy a részéről minden a legnagyobb rendben volt és van a doktorijával. Megmakacsolta magát, és ezzel meghozta elnöki pályafutásának egyetlen igazán önálló döntését. A maradást.

Akik okkal hitték, hogy engedelmes bábként mozgatják, most meglepődve látják, hogy bár eddig mindent hajlandó volt alá­írni, a lemondását nem. Pedig mindenki lemondott már róla, csak éppen ő nem. Magáról és magától.