2. Schmidt Mária szerint a „szuverenitás elvesztésének megkérdőjelezése politikailag motivált rosszindulatot takar, de ha megengedőek vagyunk, minimum tájékozatlanságot, szakmai nívótlanságot kell feltételeznünk”. Ezzel szemben a német döntéshozók egymás között erről másképp vélekedtek.
Schlotterer osztályvezető a német gazdasági minisztérium 1944. április 6-i értekezletén kifejtette, hogy Magyarország nem megszállt állam, mint Franciaország, Olaszország vagy Dánia.
Magyarországon a német katonai gazdasági hivataloknak még az is meg volt tiltva 1944. március 19. után, hogy egyáltalán belépjenek egy magyar üzem területére, vagy hivatali ügyben közvetlenül tárgyaljanak magyar vezetőkkel.
A Wehrmacht alakulatainak szigorúan meg volt tiltva, hogy termékeket vásároljanak vagy rekviráljanak, minden igényüket csak német és honvédségi raktárakból elégíthették ki. Erre a visszafogottságra példa a páncélos tanhadosztály hadinaplójának azon bejegyzése, amely szerint „nem szabad beavatkozni a gazdaságba, nem szabad rekvirálni, nem szabad állást foglalni a zsidókérdésben [!], amelyet a magyar kormány old meg”.
Schlotterer osztályvezető a német gazdasági minisztérium 1944. április 6-i értekezletén kifejtette, hogy Magyarország nem megszállt állam, mint Franciaország, Olaszország vagy Dánia, és kormánya szuverén partner, amelynek be kell látnia, hogy többet kell teljesítenie a közös harcban.
Ugyanerre emlékeztetett Karl-Otto Saur, a német vadászprogram vezetője is: „Soha nem dolgozhatunk parancsokkal,mindig csak kérésekkel és ajánlásokkal léphetünk fel.” Mindez azért is igen figyelemreméltó, mert Saur végképp nem szívbajos természetű ember volt, ellenkezőleg, arról volt hírhedt, hogy minden esetben autoritását a legvégsőkig kihasználta céljai elérésében.
Edmund Veesenmayer teljhatalmú megbízott volt az egyetlen, aki feletteseinek rendre arról számolt be, hogy magyar hivatalos személyekkel szemben követelődzően lépett fel – mindez finoman szólva is relativizálja azt az állítást, hogy Magyarország 1944. március 19. után teljes függetlenségét elvesztette.
|
Ungváry Krisztián
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
3. Schmidt Mária szerint a németek minden országban „hasonlóan oldották meg a zsidókérdést”.
Ezzel szemben a holokauszt irodalma egységes abban, hogy ennek ellenkezője történt. Romániából például senkit sem deportáltak megsemmisítőtáborokba, Franciaországból a zsidóknak csak egy kisebb csoportját, ezzel szemben Hollandiából vagy Belgiumból majdnem mindenkit.
Sokat segítene Schmidt Márián, ha elővenne legalább egy jobb gimnáziumi történelemkönyvet vagy egy lexikont, amelyből megtudhatná az ezzel kapcsolatos adatokat.
A különbségek különösen látványosak, ha azt vizsgáljuk, hogy az egyes országokban a zsidók hány százaléka élte túl a holokausztot. Nyilván a németek hasonlóan akarták megoldani a zsidókérdést, ez nem vitás, de ezt az akaratukat nem tudták mindenütt száz százalékban érvényre juttatni.
Sokat segítene Schmidt Márián, ha elővenne legalább egy jobb gimnáziumi történelemkönyvet vagy egy lexikont, amelyből megtudhatná az ezzel kapcsolatos adatokat.
4. Schmidt Mária abszurdumnak nevezi azon állításomat, hogy Hitlertől nem lelhető fel a teljes magyar zsidóság megsemmisítését elrendelő parancs.
Hangsúlyoznom kell, nem az a kérdés, hogy Hitler felelős-e, és hogy kimondta-e a zsidóság megsemmisítésének szükségességét általában, hanem az, hogy Magyarország német megszállását ahhoz az elváráshoz is kötötte volna, hogy a teljes magyar zsidóságot mindenáron meg kell semmisíteni.
Ebből arra kell következtetnem, hogy Schmidt azt kívánná bizonyítani, hogy Hitler 1944 tavaszán parancsot adott a magyar zsidók teljes és haláltáborokban történő gyors megsemmisítésére, és nyilván csak a kötelező szerénység tartotta eddig vissza attól, hogy bizonyítékait, amelyek megrengetnék a holokausztkutatás eddigi eredményeit, a nyilvánosság elé tárja.
5. Schmidt Mária azt állítja, hogy az előbb említett állításommal még soha sehol sem találkozott, én lennék az egyetlen, aki ilyen abszurditásokra képes.
Helyesebben tenné, ha elolvasná a magyar holokauszt irodalmát Randolph L. Brahamtől kezdve Karsai Lászlón, Kádár Gáboron és Vági Zoltánon át egészen Götz Aly és Christian Gerlach munkásságáig.
Ezek a szerzők egységesek abban, hogy a német megszállók nem rendelkeztek kezdettől fogva egységes tervvel arról, hogy a magyar zsidókkal szemben hogyan járjanak el. Természetesen feletteseiktől kaptak általános útmutatásokat, de a német megszállók már rendkívül csekély létszámukból adódóan is kezdettől fogva arra kényszerültek, hogy a zsidóellenes intézkedéseket a magyar kormányzattal kooperálva, sőt döntően a magyar apparátusra támaszkodva hajtsák végre.
6. Schmidt Mária szerint „egyesek megkérdőjelezik azt az alapvető tényt, amiben eddig egyetértés volt, jelesül azt, hogy ha az 1944. március 19-i náci megszállás nem következik be, akkor nem történt volna meg a magyar zsidók tömeges deportálása és a halálba küldése”.
Én senkit sem ismerek, aki ezt az állítást kétségbe vonná. Kivel vitatkozik akkor Schmidt Mária?
A magyar végrehajtók túlbuzgósága még a német tetteseket is meglepte.
7. Schmidt Mária szerint Eichmann a magyar hivatalnokok deportálási brutalitását a hunokhoz hasonlító, terhelő állításait (amelyeket tévesen Veesenmayer szájába ad) az motiválta, hogy ő mint vádlott ezzel mentegetődzött.
A dolog szépséghibája, hogy Eichmann magyarokat terhelő állításainak jelentős része Argentínában keletkezett, amikor semmitől sem tartva adott interjút egy holland nácinak, és az interjúban leginkább magára tett súlyosan terhelő állításokat, mivel éppen azt kívánta bizonyítani, hogy ő maga a holokauszt első számú felelőse.
8. Schmidt Mária szerint Eichmann és Veesenmayer a holokauszt magyar tetteseit napi szintű zsarolásokkal kényszerítette az együttműködésre.
Ehhez képest a történettudomány ennek ellenkezőjét tárta fel. A magyar végrehajtók túlbuzgósága még a német tetteseket is meglepte. Eichmann el volt ragadtatva Endre László belügyi államtitkártól és társaiktól. Zsarolást neki egyszer sem kellett alkalmaznia, annál is kevésbé, hogy ő csak tanácsadói jogkörökkel rendelkezett.
Amikor a magyar hatóságok ki akartak tolni Eichmann-nal, minden további nélkül megtehették, például azzal, hogy nem engedték neki a hadkötelesek deportálását. Hasonló a helyzet Veesenmayer esetében is, azzal a különbséggel, hogy ő próbálkozott ugyan a zsarolással, de ha a magyar fél nem kívánt vele együttműködni (mint például 1944. július 6. után), akkor Veesenmayer zsarolásai mind eredménytelenek maradtak.
Érdeklődve várom Schmidt Mária bizonyítékait arra, hogy hogyan zsarolta Eichmann például a csendőröket és a vidéki közigazgatást annak érdekében, hogy minden zsidó fajúnak bélyegzett nőt hüvelyi motozásnak vessenek alá…
Érdeklődve várom azt is, hogy mivel magyarázza Schmidt Mária, hogy már 1942-ben több vármegye közgyűlése megszavazta azt a törvényjavaslatot, amely a zsidók deportálásáról is rendelkezett. Mivel magyarázza azt, hogy Kállay Miklós miniszterelnök a kormánypárti képviselők 75 százalékát intranzigens antiszemitaként jellemezte, azért, mert már a német megszállás előtt ők is a zsidók deportálását követelték?
Talán őket is Eichmann és Veesenmayer zsarolta volna?
9. Schmidt Mária minden jel szerint nyelvi nehézségekkel küzd, amikor azt állítja, hogy Szakály Sándor elhíresült kijelentésével, amellyel az 1941-es deportálásokat idegenrendészeti akciónak nevezte, csak az volt a baj, hogy korabeli terminológiát használt.
Schmidt Mária csúsztat, amikor azt adja a számba, hogy szerintem a NATO-csapatok magyarországi jelenléte azonos a Wehrmacht jelenlétével.
Vannak korabeli kifejezések, amelyek ugyanazt jelentik ma, mint régen, és ezért minden további nélkül használhatók. Vannak olyanok, amelyek nem ugyanazt jelentik, de egyértelműek, mint például „malenykij robot”, amelynek kapcsán senki sem gondol arra, hogy az érintetteknek „csak egy kicsit” kellett dolgozniuk.
Azért nem, mert ezt a kifejezést csak és kizárólag a szovjet deportálások kontextusában használják. Végül vannak olyanok, amelyek nem ugyanazt jelentik ma, mint akkor, és nem is egyértelműek.
Ilyen az elhíresült „idegenrendészeti akció”, amely már 1941-ben sem azt jelentette, hogy idegenek ellen foganatosítanak eljárásokat, mivel az érintett „idegenek” egy része már magyar honos volt, ráadásul az „idegenek” közül csak és kizárólag azok voltak érintettek, akik zsidónak minősültek.
Ezt leszámítva is gyalázatos, hogy valaki ezt a kifejezést ma a zsidók deportálására használja, mivel az akciónak annyi köze volt az idegenrendészethez, mint a prostitúciónak a vigasztaláshoz. Hogy egy párhuzammal éljek: a japán hadsereg által felállított bordélyházakba brutális eszközökkel kényszerített nőket 1945 előtt „vigasztaló nőknek” (dzsu-gun-ian fu) nevezték a japán hatóságok.
Ennek a kifejezésnek reflektálatlan használata éppen annyira botrányos, mint az, amikor Szakály Sándor terminológiai kifogások mögé bújva hallgatja el, hogy valójában a magyar kormány önálló elhatározással, a németek ellenében, a zsidókkal szemben foganatosított brutális antiszemita akciójáról volt szó, amelyről már kezdetekor tudni lehetett, hogy az érintettek jelentős részének elpusztulásával jár (mivel egzisztenciájukról semmilyen gondoskodás sem történt, értékeiket viszont részben elkobozták).
10. Schmidt Mária csúsztat, amikor azt adja a számba, hogy szerintem a NATO-csapatok magyarországi jelenléte azonos a Wehrmacht jelenlétével.
Három évvel ezelőtt a magyar alkotmány preambuluma kapcsán hangzott el az az érv, hogy Magyarország azért vesztette el szuverenitását, mert területére idegen csapatok kerültek. Erre válaszoltam akkor (és ezt ismételtem meg az idén megjelent, az alkotmány preambulumával foglalkozó írásomban), hogy ezzel a logikával a NATO-csapatok jelenlétét is függetlenségvesztő körülménynek kellene tartanunk.
Ebből fabrikálja most Schmidt Mária azt az állítást, amely szerint szerintem a Wehrmacht és a NATO ugyanazon az alapon tartózkodik Magyarországon.
Végezetül egy megjegyzés: Schmidt Mária rendre arra hivatkozik, hogy az ő érzékenységeit is figyelembe kellene venni, és ennek elmaradását a kettős beszéd jelének tekinti.
Úgy vélem, itt súlyos fogalmi zavar áll fenn. Készséggel elismerem, hogy neki is vannak áldozatai, mint a háborúban meghalt nagyanyja és hadifogságba hurcolt édesapja. Ezt egyébként egyetlen kritikusa sem vitatta, mint ahogyan nem vitatta azt sem, hogy közpénzből is lehetővé kell tenni a hadifoglyokra és a háborús áldozatokra történő emlékezést.
Schmidt Mária azonban azt szeretné, hogy pontosan ugyanúgy sirassák meg az ő áldozatait, mint azokat, akiket a magyar állam hivatalosságai gyilkoltak meg, vagy küldtek tudatosan a halálba.
Nem kellene elgondolkodnia azon, hogy a két áldozati csoport közti különbségek miatt nem érdemes őket mindig egy kategóriában kezelni? Félreértés ne essék, minden emberélet ugyanannyira értékes, és minden gyász ugyanannyira egyedi.
Különbség van azonban abban, hogy az áldozattá válásnak kik a felelősei. Schmidt Mária rokonait – ha jól értem – egyik esetben sem a magyar állam tette áldozattá. Ezzel szemben a magyar zsidóság tragédiájában a magyar államnak döntő szerepe volt, és ezért a magyar államnak talán másképp kell emlékeznie erre a csoportra, mint azokra, akiknek szenvedéseiért nem (vagy teljesen más mértékben) felelős.
Schmidt Mária fő ellenségképe a „balliberális megmondóemberek”-ből és a „’68-as generáció” tagjaiból áll. Sajnálatos, hogy nem veszi észre: éppen azokat az ízléstelenségeket követi el, mint amivel ellenfeleit vádolja, elsősorban azzal, hogy kettős mércét alkalmaz.
Beszédes példája ennek saját múzeuma, amelynek boltjában érdekes módon csak az egyik totális diktatúra sajátos emléktárgyai kaphatók. Aki vicces Sztálin- vagy Lenin-figurákat akar vásárolni, itt jó helyen jár. Ha van attitűd, amelyet tényleg jobb volna elfelejteni, az Schmidt Mária azon eljárása, amely az egyik terrorrezsimet tabusítja, míg a másik fő felelőseiből vásári giccset csinál.
