A cannes-i nagydíjas magyar film főszereplője, Röhrig Géza tekintetén keresztül valami e világon túli tárul elénk. Az általa játszott Saul elszólítása, hogy Isten tanúja legyen a világ auschwitzi rendjével szemben. A puszta testi funkcióira redukált sonderkommandós újra Isten képmásává válik, amikor elhívatik, hogy eltemessen egy kisfiút a százezernyiből, akiket 1944 nyarán, a magyar zsidók deportálásának idején elpusztítottak.
Ő lesz Saul fia. Ez nem sikerülhet, a film jottányit sem enged a humanista hazugságok csábításának, de mégis ismer valamit, ami túl van a koncentrációs táborok hétköznapi világán.
A Saul fia megvilágosodás, vagyis az ünnep esélye, amelyet Cannes-ban a nézők és a zsürorok is megragadtak. Döntés kérdése, követjük-e őket. Menetrendszerűen megérkezett persze Dörner György színigazgató és Fricz Tamás CÖF-értelmiségi közös ocsmánysága. Rosszabb hír az egyik legeredetibb magyar újságíró, Bede Márton következtetése, hogy a film nem rossz, de nem is fontos, mert a holokauszt nagyon régen volt. Nem trendi, semmi coolság nincs benne.