Sáp és bér

A teljes elköltött összegben benne van a tisztességes bérre való is – csak éppen nem jut el ahhoz, aki a munkát elvégzi.
A magyar szabályozás a kapitalizmus újrakezdése óta nem lép fel hatékonyan az élősködő vállalkozói trükközés ellen. Az egy dolog, hogy a tendert rendre a politikai csókosok nyerik – nem volna ezzel olyan nagy baj, ha a munka is kéne nekik, nem csak a pénz. A munkára azonban alvállalkozókat szerveznek. Egy-két szint még elviselhető volna az alvállalkozói lépcsőben – vannak speciális munkák, szakosodott cégek – de a magyar gyakorlat szerint 4-5 olyan „alvállalkozó" is beékelődik a megrendelő és a tényleges kivitelező közé, aki semmi egyébre nem vállalkozik, csak arra, hogy levesz 5-10 százalékos profitot, és továbbadja a munkát. A tízmilliárddal becsődölt Szeviép-vezetők perén hallhattuk, hogy cégcsoporton belül is célszerű összevissza mozgatni a pénzt – ha igaz, ami a vádiratban szerepel, úgy sokkal könnyebb eltüntetni.

Nem is mind politikai csókosok, akik a semmiért pénzt vesznek fel, hanem egymásnak minden kurzus alatt szívességet tevő csalók és tolvajok. Azért alacsonyak a magyar bérek, mert mind a szabályozás, mind a vállalkozói önmérséklet hiánya lehetővé teszi, hogy a bérre és járulékra fordítható összegek lehető legnagyobb részét kilopják a rendszerből.

Nem tudni, változtat-e majd ezen, hogy annyi pénzért, amennyiért a nyugat-európai kirajzás előtt tették, már senki nem hajlandó Magyarországon vakolni. Kevesebbet kellene kilopni, mert nem marad, aki fölépítse a házakat. A sápszedésről azonban nehéz leszokni, pláne, ha a törvények sem ösztönöznek erre, és a politikai szereplők is azzal mutatnak példát, hogy maguk nyúlkálnak a legmélyebben a húsosfazékba.