Péntek délután annak lehetett tanúja az ország, hogy Bajnai Gordon egy kétségbeesett ugrással Gyurcsány Ferenc után veti magát. Elvégre Gyurcsány döbbent rá először, még hetekkel ezelőtt, hogy egyszerűen nem látszik. Hiába a Kossuth téri éhségsztrájk, hiába Vadai Ágnes, hiába az aktív internetes jelenlét, az ország megannyi polgára, de még az aktívan politizáló, kormányváltást óhajtó sokaság is így van ezzel: egyszerűen nem tudja, hogy létezik a Demokratikus Koalíció. A plakátkampány ennek tudatosítására tett kétségbeesett kísérlet. Két évvel a párt megalakulása után.

Bajnai Gordon ugyan csak alig egy éve jelentkezett be a kormányfői pozícióra, de nagyjából ugyanezt élhette át. Tavaly október 23-án, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél állva végigtekintett a százezres tömegen, hullámokban érezhette a várakozást, a tömeg óhajtását, hogy történjék már végre valami, legyen egy erős, hatékony vezetőnk, aki képes fölvenni a kesztyűt, és aki reményt ad, hogy Orbán Viktor legyőzhető.

Arra viszont nem számított, hogy ez a csodás pillanat nagyjából másnaptól nem pusztán karaktergyilkossággal, hanem barátságos vállveregetésnek álcázott víz alá nyomással is folytatódik majd. Hogy miközben ő imponáló apparátussal egy komplett új országprogramon dolgozik, hamarosan körkörös védekezésre kényszerül, és egyszer csak azon kapja magát, hogy a temérdek munkából „a nép” mindössze annyit lát: no, akkor mi a vége, fiúk, Bajnai vagy Mesterházy?

Ebből a csapdából ki kellett törnie, ez érthető. Nyolc hónappal a választások előtt valahogy dűlőre kell vinni ezt a dolgot, mert minden hét további kínlódás magától a közélettől távolítja el azokat, akik kétségbeesetten figyelik a kormány balliberális ellenzékének tehetetlen vergődését. Ugyanakkor azt is felismerhette, hogy a kommunikációs karantén is csak valami huszárvágással oldható fel. Hiszen most semmiféle értékelhető ellenzéki üzenet nem képes áttörni a közmédia és a kormánypárti sajtótúlsúly vasfüggönyén, a kiegyensúlyozott tájékoztatás rég kimerül abban, hogy „a kormány jó”-blokkra bevágnak egy mondatot valamelyik szóvivőpapagájtól, aki üres széksorok előtt hajtogatja, hogy „a kormány rossz”.

De ha kampány van, akkor az üzeneteket sem lehet elrejteni. Ha Mesterházy Attilával vitatkozik is az ember Orbán Viktor helyett, a tévé akkor is közvetíteni kénytelen, ki mit mond. A kampány eszerint valóban kampány: elsődleges célja persze az, hogy eldőljön, ki legyen a demokratikus ellenzék miniszterelnök-jelöltje, de a valódi tétje, hogy nyilvánosságot kapjanak a legfontosabb alapelvek, mindkét kandidátus elmondhassa végre, hogyan tenné ismét lakhatóvá és működőképessé Orbán Viktor országát.

Hogy célravezető lehet-e egy ilyen akció a gyakorlatban is? Hogy valóban felmutathatja-e a jelöltek értékeit, és nem pusztán a Fidesznek ad újabb és újabb muníciót a programok félremagyarázására, ízekre szedésére, értelmük pont az ellenkezőjére fordítására? Őszintén mondom, hogy nem tudom. Ahogy azt sem, nincs-e túl késő egy ilyen megoldás megvalósítására.

Az viszont biztosnak látszik, hogy ha ezt a folyamatot nem egy közvélemény-kutatás, hanem a választókörzetek átláthatatlanul kusza pártvilágában lebonyolított voksolások zárják le, akkor elkezdeni sem érdemes. Az sem a mindenki számára megnyugtató, a maga vitathatatlanságában elfogadásra érdemes eredményt, sem a kiábrándító huzakodás egyértelmű lezárását nem hozhatja magával.

Mesterházy Attila és Bajnai Gordon