Hol Szapolyai János, hol Pálffy János és Károlyi Sándor grófok, hol Görgei Artúr, hol a hazai demokrata baloldali erők, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták, hol az illegális kommunisták parányi, kisded magyarországi pártja (amelynek tagjai a két háború között kevesebben voltak, mint az őket kergető detektívek), hol a liberálisok, hol a népiek, hol a demokratikus ellenzékiek képviselik az „ördögöt”. Az ellenség korszaktól függően tetszőlegesen választható, és persze az ellenségek akár ötvözhetők, sőt konvertálhatók is egymással.
Ez nem Kanada, ahol két ellenfél – az egymás ellen harcoló angol Wolfe tábornok és a francia Montcalm márki –szobra egymás mellett, egyforma méretben ékesíti a québeci parlament épületét.
Persze, mindig az aktuális kormány „ördöge” az üldözött, míg az ellenzék szemében a hatalmon lévők által hivatkozott történelmi személyiségek képviselik a Rosszat. Ha már Jászi Oszkárt említettük: a Jászi-monográfia szerzője, Litván György 2003-ban felvetette, hogy a polgári radikalizmus legjelentősebb személyiségének egyetlen tér, park, egyetlen utcácska sem viseli a nevét, miközben barátai és munkatársai közül ezt többen – például Ady Endre, Szende Pál – kiérdemelték. Tizenkét év telt el a könyv kiadásától. Ma van Jászi Oszkár utca (Miskolcon), de nem lehetünk elégedettek, hiszen közben Károlyi Mihály szobra eltűnt a Duna-partról. Nem az a baj, hogy Tisza István szobra visszakerült a helyére! De szép gesztus lett volna, ha a két egykori ellenfél politikus szobra egymás mellett állhatott volna. Ám gesztusokat ne várjunk olyan országban, ahol a lovagiasság, tapintat, udvariasság, diplomatikus stílus a gyengeség és a lúzerség jeleként értékelődik! Ez nem Kanada, ahol két ellenfél – az egymás ellen harcoló angol Wolfe tábornok és a francia Montcalm márki – szobra egymás mellett, egyforma méretben ékesíti a québeci parlament épületét. Ez nem Finnország, ahol a szimbolikus politikát úgy oldották meg, hogy új utcákat alakítottak ki, és helyén hagyták az orosz cárok szobrait. És nem is az Egyesült Államok, ahol az északi Abraham Lincoln és Ulysses S. Grant tábornok, valamint a déli konföderáció elnöke, Jefferson Davis és Robert E. Lee szobra egyaránt békésen áll, és könyvek tucatjai, évfordulókon bélyegek, kitűzők jelennek meg róluk. Nem Franciaország, ahol az állam elviseli, hogy polgárai emlékezzenek akár a francia forradalomra, akár a vendée-i felkelés hőseire, ki ahogy jónak látja. És ezt mindenki elfogadja!
A magyarországi bal- és jobboldal (most a színes valóságot egyszerűsítsük le így) láthatóan nem tud közös emlékezetpolitikai kánont kialakítani. Mindkét fél szégyenletesnek látja a másik szándékait, és nem tud, nem akar kompromisszumot kötni. A Ságvári-ügy is ebbe az emlékezet- és történetpolitikai küzdelembe illeszkedik bele. A felek között a megegyezés reménytelen.
Nem vállalkozhatunk arra, hogy kibékítsük egymással az élesen szemben álló táborokat. De lehetne találni közös pontokat az – egyszerűsítsük le – jobb- és baloldal emlékezetközössége között. Csak egy példa: érthetetlen, hogy miért nem kapta vissza a Városligeti fasor azt a nevet, amelyet 1921 és 1948 között jogosan viselt: a Vilma királynő utat. Holott ezt a nevet a magyar nép iránti szeretet jutalmául kapta. Az I. világháború után Hollandia uralkodója, Vilma királynő elnökölte azt a gyermekmentő akciót, amelynek keretében több ezer magyar gyereket vittek ki Hollandiába, hogy ott helyi családok gondozzák és feltáplálják őket az éhezés hónapjai és évei után. Egyedül Magyaróvárról 40 gyermeket utaztattak Hollandiába 1922-ben, Giesswein Sándor győri kanonok, magyaróvári országgyűlési képviselő és Csereznyák Ignác tanító szervezésében.
1948-ban aztán eltüntették Vilma királynő nevét, mert a szovjet típusú államszocialista rendszer felé tolódó Magyarország éppen „szabadságharcot” folytatott az akkori Nyugat, a „burzsoá” Hollandia „reakciós” államfője ellen. Milyen szép gesztus lett volna, ha a Vilma királynő nevet visszakapja a Városligeti fasor! Ő és lánya, Julianna sokat tettek a magyarokért. Azonkívül Vilma királynő neve az antifasiszta kiállás szimbóluma is lett hazájában, és pártállásra, felekezetre való tekintet nélkül egyesítette a holland népet. Londoni emigrációjából is buzdította alattvalóit az ellenállásra. (A holland nácik állítólag még az elrablását is tervezték, hogy kizsarolják a kormányra kerülésüket.) Minderre való tekintettel indokolt lett volna, hogy a Városligeti fasor visszakapja a Vilma királynő nevet. De nem így alakult, ezzel pedig elveszett a lehetősége annak, hogy legyen egy olyan közterület – például –, amelyet bárki nyugodt lelkiismerettel vállalhat.
A szerző politológus, Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
