Tanulságos vita bontakozott ki S. tanár úr fiatalokat megrontó tevékenysége kapcsán. Elsősorban arról: ki a felelős azért, hogy a tanár úr évekig folytathatta kisded játékait anélkül, hogy bárki észrevette, vagy ha igen, beavatkozott volna?
Elhangzott, hogy felelős az iskola, a kollégák, az igazságszolgáltatás, sőt maguk a gyerekek is, akik (gimnazistaként) már nem voltak igazán gyerekek, és – úgymond – valójában élvezték is a tiltott, exkluzív játékokat. S ki nem vágyik titokban ilyesmire serdülőkorban?
Egy dologról azonban nem esett szó, és ez a szülői felelősség. Meggyőződésem, hogy egyetlen „külső” tényező sem képes akkora kárt okozni a gyermek fejlődésében, mint a „legbelső” tényező, a szülő, a család. S az ellenkezője is igaz: bár sokat segíthet, de egyetlen családon kívüli tényező sem pótolhatja a szülői gondoskodást, legyen az akár a legjobb pedagógus, mentor, rokon vagy barát. A szülői minta, legyen az pozitív vagy negatív, tudatosan vagy tudat alatt öröklődik, szinte beivódik a génjeinkbe. Az a gyerek, aki sohasem látta még a szüleit dolgozni, ezt természetes életformának tartja, s csak nagyon nehezen győzhető meg az ellenkezőjéről. De a másik véglet is igaz: az a gyerek, aki hajnaltól éjszakáig látja „robotolni” a szüleit, és így alig látja őket, nem biztos, hogy felnőtt korában ezt az életformát fogja választani. Főleg, ha bébiszitterek, jobb esetben nagyszülők nevelik, és igazán nem tudja, melyik mintához alkalmazkodjon. Még rosszabb, ha az egyébként sikeres vagy elvált szülők lelkiismeretük megnyugtatása céljából anyagi javakkal „megveszik”, túlkényeztetik őket.