Kedden az internetadó elleni tüntetés után sétáltunk át Milánnal a Lánchídon. Arról beszélgettünk, mi fog történni a Kossuth téren, ahova tartottunk. Épp lefordultunk a hídról, amikor igazoltattak minket. Röhögtünk, hiszen vasárnap, amikor a rendőrök elvitték Milánt, akkor is kettőnket állítottak meg.

Közben a hídon jöttek át a közös barátaink, és a rendőrök is kezdték kényelmetlenül érezni magukat, mivel minden ismerősünk azon nevetett, hogy Milánt már megint beviszik. Nem hiszem, hogy hozzászoktak volna a nevető eljárás alá vontakhoz.

Valami ilyesmi, ami megmarad. Most biztosan örül a sok cikknek, a sok szeretetnek, amit kap. Amiből még többre lett volna szükség, amíg élt, és amiből még többre lenne szükség, amikor egymásra gondolunk, barátokra, aktivistákra, politikai ellenfelekre, az egész országra. Sokkal jobban meg kell becsülnünk a cselekvő embereket, akik saját munkájukat, idejüket, ener­giáikat, szabadidejüket áldozzák fel azért, hogy mindannyiunknak egy kicsit jobb legyen ebben az országban élni.

A múlt héten úgy tűnt, jobban van, zseniálisan szerepelt Kálmán OIgánál az ATV-ben, elkezdett munkát keresni. De ez a betegség olyan, hogy egyik pillanatról a másikra beüt valami, és minden átfordul. Milánt nem a Fidesz kergette a halálba és nem az aktivista közeg. Nem kell mindig tanulságokat keresni, nem kell mindig valamit sejteni a háttérben, most csak egy dolgot kell tenni, emlékezni Milánra, és őrizni azt, amit képviselt. Éljen a köztársaság!