A profi segélyszervezetek és az egyházak kevés és tiszteletre méltó kivétellel elfordítják a fejüket a menekültek láttán, az állam helyett a civilek végzik el az egyre nehezebb feladatokat, melyek része az étkeztetés, a tájékoztatás, elsősegélynyújtás és a lelki támasz adása az állomásokon. Az önkéntesek közben olyan rendőrökkel találják szembe magukat, akik tehetetlenül szemlélik ugyan az áradatot, de ki lettek parancsolva „a gátra”. És olyan buszsofőrökkel, akik – mint a debreceni eset is igazolta – (titkos) felsőbb utasításra nem engedték fel a járműre Európa új vándorait. A ceglédi vasutas, aki „Golyót beléjük!” felkiáltással árulta el frusztráltságát, azt jelzi, hogy a hétköznapok embereiben is nő az ingerültség. Kényelmetlen számukra a menekülthullám. Úgyhogy a legegyszerűbb elfogadni a miniszterelnök szívtelen álláspontját: Ne jöjjenek ide hozzánk. Azaz ne legyenek, és akkor nem lesz velük semmi probléma.
Az állam frontvonalban lévő embereit az is nyugtalanítja, hogy nem mindenki mutatkozik ennyire sarkosan elutasítónak. Ez zavaró. Képzeljük el a kisrendőr lelkiállapotát, amint áll a Nyugatiban, és egy húszéves önkéntes fárszi nyelven magyarázza a menekülteknek, hogy mit kell tenniük. A rendőrt a parancsnokai azért küldték oda, hogy tegye fel a népet a vonatra. De erre alkalmatlan, mert annyit se tud elmondani (angolul sem), hogy melyik vágányról indul a bicskei vagy a győri járat. Láttam a múlt héten a tetovált, kigyúrt rendőr riadalmát, amikor a jövő-menő-intézkedő önkéntesek felajánlották neki a segítséget. A poszt, aki békeidőben arra lett trenírozva, hogy elkapja a negyvennel hajtó autósokat a 30-as táblánál, tehetetlenül állt a menekülttömeggel szemben. Látta, hogy egyre több a nő és a tizenéves gyermek. Közben azt is hallhatta, hogy a déli határszélen rendőröket tartóztattak le az embercsempészekkel való összejátszásért. Míg mások hasznot húznak az ügyből, neki a Nyugatiban kell szerencsétlenkednie. Ez is frusztrál.
A legjobban a fensőbbség hazug érzéketlensége növeli a feszültséget. Orbánék úgy végeztetnek többletmunkát a bevándorlási krízissel szembesülő alkalmazottakkal, hogy közben azok ellen uszítanak, akikről a vonatokon, a menekültállomáson vagy a határban igazoltatás során szakszerűen és emberségesen gondoskodniuk kell(ene), miközben nyilván feszültté teszi őket a rengeteg új helyzet és szokatlan ember. Az emberség nyilván az állam embereiből sem hiányozna, de olyan mintát látnak, ami feljogosítja őket arra, hogy különbséget tegyenek ember és ember között. Az orbáni szisztéma lényege, hogy rájátszik a társadalomban meglévő rossz ösztönökre. A kormány bevándorlási politika helyett különösen agresszív kommunikációval most is kerítést épít, és azt ajánlja embereinek: álljanak a sarkukra a saját hazájukban, ne engedjék, hogy az illegális bevándorlók elvegyék előlük a teret. Tűnjön úgy, hogy mindezt maguktól teszik a nemzet – és a leszólt Európa – védelmében.
