Javaslom, írják be a Fortepan internetes fotóarchívum keresőjébe, hogy „hirdetőoszlop", és kérjék ki a budapesti találatokat. Százhatvan fénykép, láttukon rávágjuk: Budapest. Szüleink, nagyszüleink is ezek mellett a gombos tetejű, zömök oszlopok mellett nőttek fel, éppen úgy hozzátartoznak a városhoz, mint a sárga villamos meg a zöld-sárga telefonfülke. Utcabútornak hívják az ilyet, része az életünknek, mint az otthoni fotel.
Mindezt azért mondom, mert ebben a mostani, bohózattá fajuló oszlopháborúban mintha nem különösebben esne szó arról, hogy amit kitépnek a földből vagy épp visszatuszkolnak a helyére, az nem Simicskáé vagy Tarlósé, hanem a városé. Némelyik oszlop világháborúkat élt már túl, a többit az első, 1888-ban felállított darab mintájára gyártották, és van közöttük jó néhány, amelyik világörökségi területen áll, így pláne kéretik békén hagyni.
Itt van a baj. Ezt én most leírtam, Budapest-rajongó barátaim is napok óta ezt dohogják, de egy normálisan működő országban már jó ideje az erre felkent hivatal is verné a tamtamot, lobogtatva a vonatkozó rendeleteket, hogy ácsi, teszed le azonnal azt az oszlopot?! Itt viszont kuss van, mintha az örökségvédelmi hivatallal együtt a műemlékvédelmi és városképvédelmi jogszabályokat is eltörölték volna a föld színéről. Nem akarnék nagy szavakat használni, de valószínűleg egy társadalom érettségét mutatja, mennyire képes kiállni az egyéni érdeken túlmutató, annak néha még ellent is mondó közérdekért. Jelen esetben: észreveszi-e, hogy habár nemcsak a multinak, hanem neki is egyszerűbb lesz az élete, ha nincsenek műemlékesek, akik feszt beleugatnak abba, hogyan veri szét, miként újítja fel a birtokában lévő épületet, de a köz mégiscsak szegényebb lesz, ha elpusztítjuk az épített örökséget, szétbarmoljuk a régiekről ránk maradt városképet.
