Nem lehet már olyan kicsit változtatni a magyar egészségügy viszonyain, hogy az ne világítana rá rögtön valamilyen súlyos és nagyobb problémára. Zombor Gábor államtitkár most azt ígéri, hogy rákgyanú esetén elsőbbséget kap a páciens, és a pénzhiány sem lehet akadálya a gyors vizsgálatnak. Terve szerint így két héten belül diagnózishoz juthat e betegség fenyegetésében bárki. Ez egyszerű, logikus és fontos lépésnek tűnik. Csakhogy olyan rettenetesek a feszültségek, annyira hiányzik a pénz, hogy a várhatóan megnyíló résbe, aki él és mozog, megpróbálja majd betenni a lábát. Az államtitkárság ezért azt tervezi, hogy csak azoknak a vizsgálatoknak (CT, MR) az árát fizeti ki, amelyek igazolták a gyanút, rosszindulatú daganatot mutattak ki.
Így, bár a vizsgálatot végzők viselik majd az anyagi kockázatot, a folyamatra semmilyen hatásuk nem lesz. A beutalásról egy jó vagy rossz diagnosztikai szimattal megáldott szakorvos dönt, még az is lehet, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fogja egy adott szolgáltatóhoz vezényelni a pácienst, ahol elvégzik a munkát, majd a lelet alapján máshol tovább kezelik a beteget. A későbbiekben egy szövettani vizsgálat megerősítheti, hogy ténylegesen rosszindulatú-e a daganat, és ott dől el, hogy a képalkotó diagnosztáknak jár vagy nem jár a munkadíjuk. Ám ezekről a hetek múlva már kórházban, klinikán keletkezett eredményekről nem értesül a szolgáltató, amely a felelősséget viseli. Ezt az abszurd rendszert az hívja életre, hogy nincs a magyar egészségügyben olyan szereplő, aki végigkísérné a beteget, aki képes lenne ellenőrizni, hogy szakmailag, gazdaságilag is korrekt ellátást kapott-e.
Az ezzel próbálkozó irányított betegellátási modellkísérletet beszántották. A keletkezett űrt mindenki másként próbálja kitölteni. A lapunkban is megszólaló Kásler Miklós onkológusprofesszor például úgy képzeli, hogy a potenciális betegek az első gyanúnál már bekerülnek azokba a megyei központi intézményekbe, ahol két-három hét alatt, „egy kézből” zárt pályán jutnak ellátáshoz. Ehhez azonban biztos, hogy sehol nincs elegendő kapacitás. Sőt azzal a kormányzati egészségpolitikai törekvéssel sincs összhangban, hogy mindenkinek a háziorvosa legyen az egészségügyi kapuőre, aki a betegeit egészen addig kezeli, míg bizonyságot nem szerez, hogy a saját lehetőségei kimerültek az adott helyzet menedzselésében.
