Huszonhat éve ugyanaz a nóta: a közvagyon fosztogatására berendezkedett politika időnként odalök egy-egy szerencsétlen balekot a tömegnek, hogy addig is, amíg a kijelölt áldozaton végrehajtják a népítéletet, az üzletmenet zavartalanul folytatódhasson.
Mengyi Roland a magyar közélet kevéssé szerethető, de visszatérően felbukkanó figurája: eposzi kellék, másodvonalbeli bennfentes, közvetítő a döntnökök és a közösből markolni kívánók között, aki alaposan megkéri a szolgálatai árát. Műfaja – ha hihetünk a napvilágra került jegyzőkönyveknek – a korrupció klasszik, a táskás/nejlonszatyros/nokiás dobozos alapkivitel, amelyen az élcsapat rég túllépett. Az elit már úribb módon, kényelmi extrákkal (nem létező találmányok utáni licencdíjak, svájci alapítványi számlára utalt frankmilliók, túlárazott ház- és földbérletek formájában) pumpálja ki a pénzt a NER-ből – a szereplőknek nem is esik bántódásuk, hiszen ahhoz, hogy megbukjanak, szilárd tisztességre és olyan stabilan független bűnüldöző intézményrendszerre lenne szükség, amilyen ezen a tájon soha nem létezett.
A mindenkori Mengyik számára viszont üzemi kockázat és óhatatlan veszteség, hogy időnként, amikor a lopás intenzitása eléri a kiszámíthatatlan helyen, de trendszerűen egyre magasabban lévő ingerküszöböt, koncként vetik őket a polgárok elé: egyfajta gesztus ez, összekacsintás az alattvalókkal – hogy persze, persze, azért a víz az úr –, értéktelen áldozat a demokrácia oltárán; férges gyümölcs a parázson, amelynek a füstje elterül idelent, takarva a lényeget, és sosem száll az ég felé.
