Itt a karácsony, gondoltam, viszek egy üveg bort annak az embernek, aki magas fenyőfák által övezett társasházunk egyik garázsában lakik. Négy éve költözött oda, abba az ablaktalan, kicsiny helyiségbe, ahol se víz, se fűtés, se villany, de legalább kellő meleget adnak a fal mellett futó karnyi vastag csövek. Ott él most. Pedig régebben jól ment a sora: a tulajdonában volt egy hotel, s benne eléggé sok szoba, most meg lám, be kell érnie egy garázzsal, amelynek széle-hossza öt lépés, abban hál vacak szivacsmatracon.
Mentem a másodikról lefelé, szálltam alá az alvilágba, s Kántor Péter új versét zümmögtem magamban a karácsonyi ÉS-ből, amelyet a legnagyobb arles-i bolond, Van Gogh tiszteletére írt: a hegyek lüktető kék dudorok Isten hatalmas kézfején... De hiszen nincs is Isten, csak Vincent meg a szél meg én, egy fasor, egy nagy sárga parasztház Arles közelében valahol... Elszórva pár pipacs, pár részeg fehér virág dalol...
Odalenn kérdeztem a garázs lakóját, hogy az ünnep alkalmából fehéret vagy vöröset hozzak-e neki. Először nem akarta elfogadni. Kulturáltan szabadkozott, elvégre van modora, csak lakása nincs, pedig mennyi szobája volt régen, naphosszat válogathatott. Aztán döntött: fehér. Kérdeztem, hogy száraz legyen-e vagy édes, elvégre bizonyos élethelyzetben a bor cukortartalma kardinális tényező, mire biccentett: a szárazat és a fehéret szeretem, mondta, de ne fáradjon, kedves uram, értem nem kell.
