Három fő rendszerhiba
A más földrészekről Észak- és Nyugat-Európa felé tartó menekültáramlat három ponton jelez hibákat a nemzetközi rendszerben: a kibocsátó, a tranzit- és a célországokban. Magyarország e folyamatban a második csoportba tartozik. A kibocsátó országokból embertömegek menekülnek el okmányok és engedélyek nélkül, nemzetközi rendszerünk viszont csak a szabályos határátlépést és utasokat képes kezelni, és kisszámú menekült ügyét tudja feldolgozni.
Ez az első probléma. A szétdúlt államok helyzete egyhamar nem fog változni. A megoldás mindegyik esetben stratégiai szintű nemzetközi akciókat tételez fel, ahol az EU és legnagyobb tagállamai is csupán a világhatalmak közreműködő társai. A másik két problémagóc, a tranzit- és főképpen a célországok gondjai földrészünkre koncentrálódnak.
A tranzitországok eszközei elégtelenek a vízum és útlevél nélkül áramló, a határellenőrzéseket megkerülő tömegek kezelésére. Ez is a rendszer alkalmatlanságát jelzi. A fő politikai felelősség az európai belépési pontokon merül fel. Az olasz és görög partokon a menekültügy első lépésben a tengerből valómentést jelenti. A szárazföldi vándorlás nem jár közvetlen életveszéllyel, de ugyanúgy felveti a menekültek státuszával és kezelésével, humánus fogadásával és ellátásával kapcsolatos problémákat.
A migránsok számára az egyetlen jogi esély a menekültstátuszért való folyamodás, ám ezt csak akkor tehetik meg, ha már az EU területére léptek. Azért is jönnek illegális utakon, nehogy korábban visszafordítsák őket. A legnagyobb teher a célállamokat nyomja: kisebb számú menekültet mintaszerűen képesek kezelni, de tíz- vagy százezreket sem az eljárás, sem az ellátás tekintetében nem tudnak fogadni. Itt a rendszer harmadik hiányossága. A feszültség túlterjed a menekültügy határain, és belpolitikai konfliktusokat okoz.
A rossz válaszok forrásai
Rendszerszintű zavarok kezelésénél gyakori tévút a megelőző, problémamentes helyzet – a status quo ante – helyreállítására való törekvés. Ez a mostani menekültválság során is megjelenik mindhárom rendszerhibával kapcsolatban. A migránsokat kibocsátó országokat illetően gyakran elhangzik: „Miért nincs rend Afganisztánban (Irakban, Szíriában stb.)?” A kérdés naiv, mert az eseménysorokat nem lehet visszapörgetni, és a megoldások rendkívül összetettek (a siíta–szunnita ellentétek, az Iszlám Állam jelenléte stb. miatt). Ha a helyzet nem konszolidálódik, újabb menekülőkkel kell számolni.
A célországok részéről a tipikus regresszív válasz az elzárkózás: „Ilyen sok menekültet nem tudunk befogadni, a többieknek is azt üzenjük, hogy ide ne jöjjenek.” Ám az erős indíték – gyakran a közvetlen életveszély – által hajtott és minden akadályon áttörő emberáramlást ilyen üzenetekkel nem lehet feltartóztatni. Az is egyfajta regresszió, amikor az EU bizottsága megpróbálja a menekülteket – a migránsok saját szándékait mellőzve – más EU-országokba irányítani belső kvóták segítségével.
A képlet világos: vissza nem küldhetők, menjenek hát a kevésbé frekventált uniós országokba. Csakhogy aki tűzön-vízen át Angliába akar eljutni, az Lettországban aligha fog megmaradni. A tranzitországok regresszív reakcióinak iskolapéldáit Magyarország szolgáltatja. Az EU kvótajavaslatára adott „kettős nulla” válasz politikailag kontraproduktív. Tengernyi pénzből készül a silány szögesdrót kerítés, de a problémát nem oldja meg. Az ilyen korlátokat megkerülik, vagy különféle módokon áttörnek rajtuk, illetve felsrófolják az átjutás költségeit.
A magyar–szerb határ egyébként kicsiny pont a hosszú úton, az akadálynak az egész folyamatra nincs hatása. A kerítés nemcsak a természeti környezetet károsítja, hanem Magyarország nemzetközi képét is elcsúfítja. Belpolitikai hozadéka marginális, a gyűlöletkeltő kampány szélsőjobb körökben visszhangra talált, ám ellenkező hatást is kiváltott: felébresztette a civil társadalom segítőkészségét.
Az Orbán-kormány a menekültügyben kezdetben a politikai haszonszerzés lehetőségét látta. A tényleges problémák néhány helyszínre korlátozódtak, és ott sem tűntek súlyosnak, így a túldimenzionált téma átkerült a szimbolikus politikai térbe, és plakátháború lett belőle. Ez konkrét cselekvés nélkül is alkalmas volt a kormány erejének fitogtatására, a szélsőjobbal való versengésre és a figyelem elterelésére a valódi kormányzati hiányosságokról, a szédítő állami korrupcióról vagy a tömeges kivándorlásról.
A lassan mozduló EU első lépései sem hívták életre a veszélyérzetet, habár a kormány igyekezett elismertetni Magyarország növekvő tranzitszerepét, ami valóban nem lebecsülendő. Ám az ostobán célzatos „nemzeti konzultáció” a plakátokkal együtt, a menekültek unión belüli elosztásában való részvétel elutasítása és a kerítésépítés lejáratták Magyarországot. A hamis szerepcsere is hiteltelenné tette, midőn tranzit- helyett célországként próbált viselkedni (bevándorlás, munkahelyek).
Így szembesült a kormány a valódi és folyamatosan növekvő gondokkal. Az intézkedéseket a civil társadalom kezdte el kormányzati ellenszélben és az egyházak bűnös hallgatásától kísérve. A menekülteket fogadó tranzitzónák csak augusztus elején létesültek a fővárosi pályaudvarokon. Az átutazók nagyrészt parkokban és aluljárókban húzzák meg magukat, ami az idő hidegebbre fordulásával problémát fog okozni.
A megoldás módjai
Habár a rendszerhibák hatásai bizonyos országokra összpontosulnak, a kiúthoz átfogó, rendszerszintű megközelítés vezet. Alaposabb elemzéseket kellene végezni arról, hogy a menekülők honnan és miért indultak el, miként haladnak céljuk felé, mennyit fizetnek közvetítőknek és embercsempészeknek, mit remélnek a célországoktól. Ilyen kérdéseknek eddig a média próbált utána járni. A tényfeltárásban Magyarország is részt vehetne.
A következő intézkedéscsomag a menekülők EU-ba való belépésével kapcsolatos. Ha a tömeges szabálysértést meg akarjuk szüntetni, a határállomásokra kellene terelni és ott fogadni, regisztrálni őket. A júniusi EU-csúcs határozata szerint a leginkább érintett tagállamokban fogadóközpontokat nyitnának a migránsok gyors azonosítása céljából. Az eljárás azonban számtalan jogi és határrendészeti problémát vet fel, megoldásukhoz schengeni, illetve uniós szintű egyetértés szükséges.
Az ún. dublini rendelet a szabálytalanul érkező személyek minden terhét az első belépés országára hárítja. Ez a rendszer a mai helyzetben már nem működőképes, mert a menekülők általában nem abban az országban akarnak maradni, ahol beléptek. Félig-meddig azonosított embertömeg bolyong az EU területén. Canete EU-biztos már azt is jelezte, hogy meg kell alkotni a biztonságos harmadik országok közös európai definícióját.
A legsürgetőbb feladat a hirtelen megnőtt humanitárius kihívás kezelése. A menekülőket nem hívta senki, de itt vannak, az állam pedig felel a területén lévő emberekért. Szállásra, étkezésre, orvosi ellátásra van szükségük. Jogi és morális problémákat vet fel az a kérdés, hogy ők maguk miként tudnának e szolgáltatások nyújtásában tevékenyen közreműködni. A rendszerszerű cselekvéshez általában – nem csak Magyarországon – hiányzik a pénz, az infrastruktúra és legfőképpen a politikai egyetértés.
Az egységes normákat és a forrásokat EU-szinten kell megteremteni. A migránsokkal szolidáris cselekvéshez kormányzati akarat és parlamenti támogatás szükséges, a gyakorlati végrehajtáshoz pedig közéleti személyiségek és civil szervezetek példamutatása. Azt éppen idehaza láthattuk, hogy a negatív példa is mennyire ragadós. A legnagyobb teher nyilvánvalóan a célországokra nehezedik: a tartós letelepedés, foglalkoztatás, kulturális beilleszkedés megannyi gondja és mindennek társadalmi elfogadtatása.
Természetes és politikai korlátai vannak a befogadható menekültek létszámának. Jelenleg csupán két véglet, a befogadás és a kitoloncolás közül lehet választani. Az első a hazai társadalommal, a második a menekülőkkel okozhat növekvő konfliktusokat. Habár az Európába menekülők száma idén felszökött, a probléma még mindig kezelhető méretű, ha innovatív módon nyúlunk hozzá. De Meziere német belügyminiszter szerint a menekültválság „nem terhel túl egy olyan szabad és gazdag országot, mint amilyen a miénk”.
Márpedig a legtöbb migráns Németországot vette célba, számuk idén közelíthet az ország lakosságának egy százalékához. Ellenpélda az Egyesült Királyság kormánya, amely elzárkózik a csatorna túlpartján, Calais mellett táborozó, néhány ezernyi menekült beengedésétől.
Mind több uniós tagállam kormánya ébred rá, hogy a felbolydult európai menekültügyi helyzetet csak rendszerszintű új megoldásokkal lehet orvosolni. A legújabb német–francia kezdeményezés egy egységes európai menekültügyi és migrációs politika kidolgozására és a német SPD által közreadott tízpontos javaslat jelzi a közös megoldás irányát. A többi az EU tagállamainak készségén múlik.
A szerző volt külügyminiszter
Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
