A mi iskolánkban annak idején folytonos könyvelésből állt az úttörőmozgalom. Tanfolyamokon vettünk részt, seregszemléken indultunk, csapatgyűléseken tettünk eleget a központi direktíváknak, aztán minderről őrsi és rajnaplót írtunk. Egyszer aztán áttévedtem a szomszéd kerületbe, és döbbenten láttam: ott csupa buli, móka, kirándulás és tábor az egész úttörőzés, persze biztos volt valaki, aki kitöltötte a naplókat, ha már muszáj ezt megtenni.
Az Orbán-kormány oktatásigazgatása mindössze annyival rosszabb a hajdani úttörőnél, hogy ez a rendszer a produktív lázadás fölött sem képes szemet hunyni. Abbéli igyekezetében, hogy minden iskolát, benne az összes pedagógust és minden egyes tanórát a felügyelete alatt tartson, olyan irtózatos önadminisztrációs terhet rótt a tanárokra, hogy az lényegében lehetetlenné teszi számukra a tanítást. A minősítés, értékelés és lepapírozás állandó körforgásában éppen csak arra nincs idő, amiért mindmellékesen a társadalom fenntartja az iskolákat: hogy minden gyerek a neki leginkább megfelelő, a lehető legjobb oktatást kapja.
Bár nem elfogadható, de valamennyire persze érthető, hogy így alakult. Mint minden forradalmi igényű rendszer (tudják, Majakovszkij meg az önagyonülésezők), ez a mostani is úgy próbálja meg az írmagját is kiirtani az előző gondolkodásmódnak, hogy megfélemlít és agyonadminisztrál. Tudja, hogy ha Kati néni becsukja maga mögött az osztályajtót, akkor úgyis azt csinál, amit akar. Úgy intézi tehát, hogy Kati néninek, de legalábbis Kati néni igazgatójának eszébe se jusson mást csinálni, mint amit az állam kívánatosnak tart. És ehhez minden eszköze megvan: ő írja a tantervet, ő dönti el, mi legyen a tankönyvben, ő osztja a fizetést, ő határozza meg, ki legyen vezető és ki ne, és még arra is van hatalma, hogy keményen megbüntesse, aki ellenáll. Kati néni ilyen körülmények között értelemszerűen nem fog ugrálni.
