Különben előfordult már ilyen, hogy mással volt az Eszti. Néha beszámíthatatlan. A múltkor is bekerült a kórházba, depresszióval. Egy nap elengedtek hamarabb a melóból, mondták, hogy Robikám, menjél az asszonyhoz, hátha jobb kedve lesz. Meg akartam lepni. Megcsináltam a kedvenc kajáját. Rakott krumplit. Sok kolbásszal, sok tojással, úgy szereti.Megyek a Nyírő folyosóján, résnyire nyitva az ajtó, srégen vágja a fénycsík a kőpadlót, hallok valami lihegést, benézek a résen, mit látok? Azt látom, hogy dolgozzák az asszonyt. Földhöz vágtam a jénait, a Nyírő egerei azóta is azt a sok kolbászt zabálják szerintem.
Mondom, hogy lobbanékony vagyok. Fiúk, nézzétek a reggeli híreket, mert én most kimegyek Újpestre, és esküszöm, falat bontok! Nem akarom bántani... Hogy akkor miért várom haza még? Nem ismeritek az Esztit. Nem is az, hogy szeretem, de ha azt mondanám, hogy öltözz-költözz, akkor vinné a kislányt is. Az most Újpesten van a nagyanyjáéknál, az Eszti is oda ment szerintem, de nem tudom elérni, pedig nála maradt a kulcs, amikor lefarolt a kocsmából, engem meg ott hagyott. Másfél órát szoptam a kapitányságon, ő meg sehol sincs. Két hónapja nincs kulcsom, kicsit túl sokat piáztam, meg rá is szívtam valamit, aztán kész, a kulcs kaviccsá vált. Nincs meg. Ötpontos vasajtónk van, egy kulcs hatezer... Az Eszti meg amúgy otthon ülős típus. Kivéve, amikor kurválkodik.
Annyi szennyet-mocskot elnyeltem tőle az évek alatt, értitek? Tudom, beteg és nem mindig beszámítható, de ha valaki igazán szeret valakit, akkor mindig tudja, hová húz a szíve, nem? Akkor is, ha beszámíthatatlan, nem? Szétbasz az ideg, gyerekek, szétbasz! De ha kimegyek Újpestre, az is baj, mert az Eszti faterja bírói szakértő a Markóba’, bármit csinálok, a fél rendőrség a nyakamon.
Én értem, hogy igazuk lenne – de az én igazamat ki nézi? Mit mondtok? Hogy ne csináljam? Mit csináljak a Duna-parttal? Üljek? Nem tudom én már, hol a helyem. Otthon van a helyem a kislányommal, meg az Esztivel, de hát senki nem tudja úgy kihozni belőlem az ideget, mint ő, meg a saját muterom. Igazatok van amúgy, az kéne, tényleg. A Duna. Nem is! Nem a Dunához megyek, hanem a Szent István parkba.
Nem szabad most kimenni Újpestre. Biztos alszik már a kislány. Nem akarom, hogy azt lássa, hogy apa ordít anyával. Igazatok van. Kimegyek inkább a Szent István parkba, ott megvárom a reggelt, nincs most olyan hideg, nemsoká hozzák majd a pékek a friss, meleg kiflit, attól józan leszek, aztán hazamegyek, addigra biztos otthon lesznek már. Útközben veszek vagy fél kiló kolbászt, kicsit csípőset, meg tojást, és megcsinálom neki a rakott krumplit; ha nem is jénaiban, de tepsiben. Sok kolbásszal, sok tojással. Úgy szereti.”
