galéria megtekintése

Rajzszög a zsebben

Az írás a Népszabadság
2014. 10. 16. számában
jelent meg.


Hajba Ferenc
Népszabadság

A hihetőnek mutatkozó statisztikák szerint – az adatokat a KSH és egy 8 ország részvételével működő transznacionális program, a SEEMIG szerdán mutatta be – 350 ezer magyar él külföldön. Az adatfelvétel másfél éve lezárult, azóta jóval többen lehetnek. A többségük fiatal, és nagyon sok közülük a diplomás. Talán ha tíz százalékuk akar visszatérni.

A többiek azok, akik már érzelmi zsarolással sem köthetők röghöz. Pedig jobbára egzisztenciális kényszerből választott új életük gyakran jóval alacsonyabb társadalmi státuszú, mint amire a végzettségük, a tudásuk feljogosíthatná őket. Nem ritka, hogy pincérkednek bölcsészként, göngyöleget rakodnak társadalomtudományi végzettséggel vagy műszaki menedzserként mosogatnak valamelyik gyorsétteremben.

Mitől vonzóbb számukra mégis ez a világ a hazainál? Akik tudásukhoz méltó állást találnak remek fizetésért, azoknak a távozása nem szorul magyarázatra. A többieket is nyilván elsősorban a jó bér hívja oda, és tartja ott, ezért vállalják az idegenséggel járó óhatatlan hátrányokat is. Zsebükben a diplomával jobban érzik magukat egy kávézóban kiszolgálóként, mint csórón és reménytelenül itthon. Odakinn nemcsak pénzük van, hanem – így gondolják – esélyük is a felemelkedésre, a változtatásra. Adottságaikon múlik a sorsuk.

 

A kinti magyar munkavállalók jelentős része szakmunkás, közülük sokan ingáznak. Tartósan a fiatalabbak ragadnak meg kint, a többiek a családjukat időlegesen itthon hagyják, aztán vagy visszatérnek hozzá, vagy előbb-utóbb a többieket is magukkal viszik.

A kivándorlók először talán nem is veszik észre, hogy kiszabadultak egy áporodottá vált országból, hogy friss levegőhöz jutottak. Ez pedig előbb-utóbb nélkülözhetetlenül sajátjukká válik, s nem vágynak vissza oda, ahol már köhögnének a portól.

Persze maradni is lehetne. Ha csak arról volna szó, hogy van itt a Kárpát-medencében egy tekintélyelvű hatalom, mely ragacsos polipkarjaival fojtogat, van egy államosító politika a maga dohszagú nézeteivel és friss kényszereivel, ami ha nem is szövődménymentesen, de egyszer óhatatlanul elmúlik, mint a gyerekkori kanyaró – bár védettséget így sem ad önmaga ellen –, akkor azt passzívan vagy cselekvően, de ki lehetne idehaza várni. Meg lehetne gyorsítani a folyamatot, kikezdeni a jelent, kinevetni, csúffá tenni, bőszíteni, legalább rajzszöget csempészni a feneke alá. Ha csak erről volna szó, lenne értelme a maradásnak.

De itt nem egy politikai váltógazdaság éppen aktuális formációja kísérletezik az országépítéssel, hanem önmagát önti ledönthetetlennek gondolt szoborba. És ez a modell jelenleg Magyarország nagy többségének tetszik. Az ő való világuk. Ezt akarják. Ostobaság az, amit az ellenzék menetrendszerűen hajtogat: hogy Orbán Viktor becsapja a választóit. Nem csapja be. Pontosan azt teszi, ami a választóinak kedves. Ezt várják tőle. Nekik így jó.

Aki meg fuldoklik tőle, az mehet, mint a mór. Pontosabban nem úgy, mert kötelességét nem tette meg. A rajzszög még a zsebében van.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.