De mit tehetünk, hogyha Orbán a demokrácia, egy talán még kialakulni képes polgárság fundamentumát támadja meg?
Szerencsére egyelőre ezt még ő sem merte megtenni, hiszen a civil társadalom maga a nagybetűs Nemzet. Nem a civil szervezeteknek ment neki, „csak” külföldi támogatásuknak. Ezt tekinthetjük kihívásnak is: szervezzük meg úgy magunkat, hogy ne szoruljunk kizárólag külföldi támogatókra. Vagy legalábbis betarthassuk Orbán Viktor bankokra alkalmazott mércéjét: legyen a civilek támogatásának legalább a fele hazai, ami ellen nem szólalt fel.
Tehát a potenciális belföldi adományozók vagy jótékonysági befektetők nem mondhatják, hogy félnek láthatóvá válni, támogatni ilyen ügyeket, különösen nem, ha mindannyian egyként teszünk eleget ennek a kihívásnak. És ha már itt tartunk: az orbáni intelem, hogy vegyük át a civil szervezetek támogatását a külföldiektől, nem vonatkozhat minden külföldi forrásra, hiszen tudjuk, hogy vannak külföldön élő magyarok, akik Orbán Viktor szerint éppúgy hozzátartoznak a nemzet testéhez, mint azok, akik soha át sem lépték határainkat. Sőt, egyenesen elvárja, hogy szavazataikkal hozzájáruljanak hazánk politikai tájképének kialakításához. Orbán Viktor tehát feltehetően kívánatosnak tartja, hogy ezek a magyarok civil társadalmunk támogatásában is minél nagyobb számban, minél hatásosabban vegyenek részt.
Példának hozhatnánk fel Soros Györgyöt, aki a nyolcvanas években sokféleképpen támogatta a demokratikus ellenzéket, többek között külföldi ösztöndíjakkal is, amelyek egyik kedvezményezettje egy bizonyos Orbán Viktor volt. Az illető valószínűleg ennek az oxfordi lehetőségnek is köszönheti nagyon jó és például Brüsszelben is mindmáig használt angoltudását.
Kapcsolata Soros Györggyel szintén hasznosnak bizonyult, amikor a vörösiszap-katasztrófa után tőle érkezett leggyorsabban a legnagyobb összeg – egymillió dollár – a károsultak megsegítésére. Ezt is civil akciónak kell tartanunk, meg azt is, hogy a különböző Soros-alapítványok azóta is támogatnak jótékonysági szervezeteket.
Fontos megjegyezni, hogy a civil szervezetek függetlensége csak úgy garantálható, ha nem lógnak az állam emlőjén. Az állami támogatás, hatalomhoz közel állók kitömése pénzzel – mint ahogy erre sok példát hozhatunk fel napjainkból is – valódi érték helyett csak teli hasú talpnyalókat termel ki.
Mit tegyünk tehát?
Győzzük meg egymást arról, hogy felelősséget kell vállalnunk hazánk és szeretteink jövőjéért. Hinnünk kell abban, hogy mindannyian, együtt meg tudjuk menteni, tovább tudjuk építeni a társas lényként való boldogulásunkhoz, boldogságunkhoz szükséges civil társadalmat, meg tudjuk menteni intézményeit. Rajtunk múlik, hogy olyan légkört teremtsünk hazánkban, amelyben fiataljaink szívesen itthon maradnak akkor is, ha pillanatnyilag többet kereshetnek külföldön, mint idehaza. Vagy majd hazatérnek, amikor a hazai gazdaság ezt lehetővé teszi számukra.
Jelenleg még van nagyon sok civil szervezet, amely az államtól függetlenül, az elvesztett állami támogatások helyett is próbálja támogatni a művészeteket, hogy szebbé, gazdagabbá tegyék az életünket. És vannak civil szervezetek, amelyek kiállnak a liberális demokrácia értékrendje mellett, a jogállam intézményeinek védelmében. Persze látjuk, hogy nem elég, amit tenni képesek, de csak rajtunk múlik, hogy sokkal többet tehessenek, például a gyermek éhínség vagy az írástudatlanság felszámolásáért.
És ha megszorongatva vagy már vészesen eladósodva is, még megvan a független média szárba szökkenthető magva, amelyből pár milliárd forintért nagyon gyorsan kifejleszthető egy mindenkit elérő szócső, hogy ne csak a kormánypropaganda érje el Budapesten túl is a lakosságot, hogy felülkerekedhessünk a már szinte mindent átható apátián.
Mindez nagyon könnyen megvalósítható. Sokan vagyunk, akik megengedhetjük magunknak, hogy egy szívünkhöz közel álló ügyért alkalmanként ezer forintot adjunk, vagy százezret: akár adhatunk tizedet is. Vannak, akiknek milliókat vagy százmilliókat is meg kellene érjen, hogy gyermekük vagy unokájuk szemébe tudjanak nézni, amikor majd megkérdezi: Te mit tettél, amikor a miniszterelnök hadat üzent mindannak, amiben hittél és amiben hinni tanítottál? Miért nem merted megvallani hitedet és tenni érte? Inkább hagytad, hogy külföldre menjek, hogy legalább én élhessek szabadon. Szabadon, de elszakítva tőletek és szülőhazámtól, idegen földbe igazi gyökeret sosem verve.
Kinek ne érné meg vagyona egy tizedét, vagy legalább egy századát, hogy egyszer majd ne szakadjon meg a szíve, ha arra kell emlékeznie, hogy nem tett semmit vagy eleget családja együtt maradásáért. Sem azért, hogy megteremtse a maga számára is a létbiztonságot: munkája, vállalkozása fennmaradását.
Mert ne feledjük: a forradalom előbb-utóbb felfalja saját kölykeit. A fülkeforradalom is.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
