Aki valamennyire ismeri Botka László személyiségét és működését, azt egyáltalán nem lepte meg, mennyire egyértelműen bukott meg az MSZP választmányielnök-választásán. Aki nem ismeri, az sajnálkozik, hogy legnagyobb reménységét, egyetlen partiképes miniszterelnök-jelöltjét buktatta meg a szocialisták kongresszusa. Vélhetőleg az tette be a kaput, hogy választmányi elnökként ugyanúgy viselkedett, mint polgármesterként: párttársaival is úgy beszélt, mint a szegedi közgyűlésben a képviselőkkel. Kigúnyolva, megalázva, fölényesen röhögcsélve.
Botka 2002 októbere óta Szeged polgármestere – a hatalomban eltöltött 14 év sokat rongált a jellemén. Éppen olyan antidemokratikusan vezeti a várost, ahogyan Orbán Viktor az országot. Nem érvényesülhet más akarat, csak az övé, az igazán lényeges információkat egy nagyon szűk kör ismerheti, a város meghatározó médiumait a befolyása alatt tartja. A nyugdíjaskluboknak közpénzt osztogat, lépten-nyomon a város eredményeivel dicsekszik. Holott Szeged az Európai Unió egyik legkevésbé fejlett régiójának központja, amely nem emeli környezetét, inkább elszívja előle a forrásokat.
Sorozatos választási győzelmeit ugyanaz magyarázza, ami Orbánéit: a fajsúlyos ellenfél hiánya, és az a pszichózis, amit a fenyegetett, magányos erőd képének, hősiességének sulykolásával idéz elő. Péter László kifejezésével: ez egy ragály. Ahogyan Orbán eredményesen hivatkozik a különleges magyar népre, amely szabadságharcot folytat Brüsszel meg a nagytőke ellen, ugyanúgy sikerrel szédíti Botka a szegedieket, hogy ők különbek mindenki másnál, demokraták, nyugatosak, dacolnak a Fidesz-diktatúrával, ők a szabadság utolsó bástyái.
