Mintha a kilencvenes évek nyelvi konszenzusán ne lenne már régen túl a #yolo taggel szimbolizálható életforma-liberális, a majd húsz éve hódító South Park-sorozat, Michel Houellebecq, a kortárs sztárírók egyike, meg úgy egyáltalán: az internet. A nyelvről persze fontos beszélni, ám nem a régiről, hanem arról, amely értelmezhető a kortárs kihívások között. Már csak azért is, mert azt látjuk:
a radikális jobboldal nagy tempóban növeli támogatottságát több európai országban, nem függetlenül attól, hogy a liberalizált baloldal megtagadta a tanulást, az alkalmazkodást, miközben súlyos társadalmi problémákat depolitizált azzal, hogy semlegesítette nyelvét.
Ez az elfordulás értelmezhetetlen annak fényében, hogy a modernizáció iránti elkötelezettsége rendíthetetlen maradt. Miközben papírok sokasága készült arról, miként kell megfelelnie a világnak a munkavállalóknak, hogyan kell tömegeket a „lifelong learning”, az egész életen át tartó tanulás felé terelni, addig például a politikai korrektség mint – sokáig egyébként hatékony – politikai eszköz mobilizációs szerepe, elöregedése, egyáltalán a nyelv kizárólagos uralásának kérdése nem volt téma.
Ez bizonyos tekintetben nem meglepő, elvégre bírálni sem könnyű: amikor erről írok, karikatúrát csinálok magamból. Hiszen azt állítom: sok idő megy el adott nyelvi formák védelméről szóló vitákra, miközben hosszú szöveget írok róla. Kezelhetetlen feszültséget jelent, hogy radikális nyelvi innováció szükségességéról szólok, s ezt egy – bizonyos értelemben ugyanilyen radikális – beszédmód kritikájával indokolom. Ám érdemes vállalni ezt az alávetett vitapozíciót. Elvégre
nem zaklatottabb helyzet annál, mint amikor a szólásszabadság legelkötelezettebb barátai arra törekednek, hogy saját nyelvüket kizárólagossá tegyék, és ezzel egyúttal az összes releváns politikai vita kereteit meghatározzák úgy, hogy a más értékeket vallóknak, más eszmékért rajongóknak is ezen a pályán kelljen játszaniuk.
Ha viszont elhatározzuk, hogy semleges pályára megyünk föl, akkor beszélhetünk például arról: ma senki nem állítja, hogy a könyvtárban gyorsabb és könnyebb rákeresni Voltaire születési évszámára, mint a Google-ban. Pedig aki egyetért ezzel, az nehezen érvelhet csak a korábbi nyelvi konszenzus védelmének hatékonysága mellett. Mert azzal alapvetéssé teszi, a politikai/közéleti nyelvnek fontos a szerepe (hiszen ezért védi), de leszögezi, az elválasztható a technológiai fejlődéstől (hiszen szerinte ezért nem kell felülvizsgálni az idehaza a kilencvenes évekre szabott nyelvi korlátokért vívott küzdelem szükségességét).
Ez már csak azért is nehezen tartható álláspont, mert azt feltételezi, hogy a technológia nincs hatással a médiamiliőre. Mármost: #swag, :) :) :), Twitter, táblagép. Márpedig a nyelvi dominanciáért folytatott baloldali, liberális harc lényege ugye, az volt: védelmet nyújtson a kiszolgáltatottabbaknak, óvja őket például a buzizástól meg az eszeveszett cigányozástól. Ez egy legitim politikai eszköz, amely sokáig segítette a cél elérését, a kisebbségbe szorult társadalmi csoportok méltóságának védelmét. E nyelvi módszer, akárha politikai stratégia nyilván működött a monolit médiastruktúrákban, más típusú nyilvánosság idején, ám az internet terjedése olyan alternatív csatornákat hozott létre, amelyek kontrollálhatatlanok, viszont szabadon hozzáférhetők.
Nincs esély olyan típusú nyelvi dominancia kialakítására, amely garantálja az eszköz hatékonyságát.
Főként akkor, ha a befogadó napi tapasztalatát az igazság úgynevezett kimondása igazolja, azok felé fordul, akik azt elmondják. Azt a választ keresi, amelyiket érti, s közel áll megélt és/vagy elképzelt igazságához. Erre logikus azt felelni: az nem az igazság. Csakhogy a „bármi” kimondása meg maga a szabadság. És akkor előtérbe kerül a liberális társadalomszerveződés mint a konfliktus forrása. Hiszen biztosan a Staropramen a legjobb prágai sör? Biztosan a Borsodi az élet habos oldala? Biztosan az MDF-re adott szavazat jelenti azt, hogy Tovariscsi konyec!? A reklámokból úgy tudjuk, igen. Ha azonban a fogyasztó személyes tapasztalata ellentmond ennek, akkor nemet int. Akárha radikálisan, s közli: szar, drága, hazudik.
Ugyanez működik a politikai térben is, mert e közeg mediatizálódása nyomán hasonlóvá vált a fogyasztói társadalom más szektoraihoz. A nyilvánosságban nyelve leegyszerűsödött, állításai differenciálatlanokká váltak, politikai termékek ócskapiacává vált. Ezért lehet az erkölcsi értelemben igazolható okból semlegesített (értsd: lefegyverzett) nyelv hatástalan. Sőt a nyelvi uralkodás abszolutizálása és hiszterizálása gyakorlati értelemben egyenesen kontraproduktív.
Annyi tudásunk legalábbis biztosan van, hogy ez sem védett meg a szélsőjobboldal előretörésétől. Azaz a kortárs társadalom nem alkalmas az ellenállásra.
Meglehet, mikroközösségekben, a nyilvánosság többségtől elzárt terein szavakban még védi a kiszolgáltatottak méltóságát, ám ez keveset ér, ha közben törvények szentesítik az érintettek jogfosztását. Amikor ugyanis a politikai szereplők közül sokan szállnak ki abból a konszenzusból, amely a nyelvi szabadság korlátairól szól, akkor a meccs véget ért.
És amikor egy korábban hatásos eszköz elöregedik, újra kell gondolni a politikát. Milyen innovációk segíthetik az emancipációt? Ugyanazok-e a prioritások, mint a kilencvenes években? Elgondolható-e, hogy az élménytársadalom uralkodásának idején az átélhetetlen, indulattól mentes szöveg hatásos lehet? Tényleg mozgalmat kell indítani, ha valakiből kiszakad, hogy a fogatlan jobbikos/náci nyert vagy bemondja, hogy a jó seggű elempés/kommunista győzött? Érdemes identitást építeni e félmondatokra, amikor Facebooktól Instagramig, Twittertől percről percre tudósításig, kamerás okostelefontól tévéstúdióig lényegében real-time tart a nyilvánosság?
A válaszom: nem. Mert
ezek a nyelvi disputák posztpolitikai akciók, amelyek a politikai cselekvést helyettesítik.
Sokan egyszerűen elhitték: a nyelv a politika. Az üzenőfal bányászai a múlt és a ma mítoszait védik, nem az egyenlőtlenségek csökkentését, az emancipációt szolgáló politikai cselekvés hatékony formáit kutatják. Pedig arra lenne szükségük, mert a radikális változtatás feltétele a hatalom megszerzése, amihez viszont totálisan új, gyors és ismeretlen médiatérben is hatékonynak kell lennie a politikai szereplőnek. Ehhez nem a tegnap világának nyelvi kereteit kell védenie, hanem a ma világának kihívásait kell megválaszolnia.
Például az van, hogy miközben felhorkanunk az úgynevezett inkorrektségre, mémeket posztolunk. Hogy jön ez ide? Hát például ki kellene találni, hogy politikailag korrekt-e a nethumor, mert amikor a PC-t feltalálták, az internetes poénok e formája még nem létezett. Ismerik Vígh Andrást? Lehet, hogy nem jut eszükbe a neve, ám amint meglátják, beugrik, kiről van szó. Ő az MTVA riportere, aki néhány évvel ezelőtt nem találta meg a több tízezres tüntetést az Opera előtt. Azóta rendre felbukkan a különböző mémek főszerepében, megannyi köztévés őrület után fogja a mikrofont, a fogyasztók meg teli szájjal röhögnek a vicceken. Ez korrekt?
Legitim megoldás egy ember egész életére rányomni a bélyeget a hibáért, miközben milliárdos adócsalók a társadalmi elit megbecsült tagjaként falatoznak valamelyik Michelin-csillagos fővárosi étteremben? Gondol valaki a gyerekeire, a családjára? Arra, hogy védtelen, amikor megalázzák? Ebben a közegben, ilyen intenzív kommunikációs miliőben, a közösségi média dominanciája mellett az álláspontom az:
ez belefér.
Radikális válasz a dermesztő szakmai hibára, miként a közeg is radikális. Nem lehet már egységes nyelvfrontot kialakítani, mert fragmentált a nyilvánosság, más nyelvet beszélő világok élnek egymás mellett, s nincs konzisztens válasz arra, mikor, miből, mennyi mehet.
A másik nyelvének totalitárius karakterű kizárása árt, nem segít. Mert a buzizás alternatívája nem a beszédtanóra megtartása, hanem – már ha azok erősek lennének – szakszervezetekkel megerősített, tömegeket mozgató Pride-felvonulás meg a feministák műszakos melósok érdekében vállalt szolidaritási akciója. A habzó szájú cigányozás alternatívája nem a beszédmód gyarmatosítása, hanem a radikális igazságosság és nyitottság. Azaz a radikális szolidaritás. Főként olyan időkben, amikor ötletek (alapjövedelem vs. nincs jog felelősség nélkül), szolgáltatások (Uber vs. taxi), lokális és globális krízisek (gyárbezárás vs. pénzügyi szektor tragikuma) követhetetlen tempóban tűnnek fel és le.
|
A Krétakör ügyvezetőjének, Gulyás Mártonnak az akciója a Demokratikus Koalíció tavaly júliusi tüntetésén a Batthyány-örökmécsesnél
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Amikor a döntésekből nem lehet száműzni az érzelmi hatást, a meggondolatlanságot, a vakmerőséget. A Facebook, a YouTube, a Tumblr, a Blikk, a hírcsatorna, az ISIS, a selfie, a főzőshow világában lehetetlen politikai sikert a nyelv korlátozásának védelmével elérni. Mielőtt rutineljárás eredményeként lefasisztázna valaki, hogy ezzel a vitát bezárja, megjegyzem, csupán annyit állítok biztosan:
nem igaz, hogy a beszédmód az emancipáció garanciája.
Ha az lenne, akkor a nyelv uralásáért folytatott harcok előtti időben nem számolták volna fel a rabszolgaságot, a feudalizmust, s nem vezették volna be az egyenlő és általános választójogot. De megtették.
Mert hittek a politikában. Abban, hogy a nyelv nem minden. Hogy is lehetne az, hiszen ha egyszer lehetett konstruálni politikai korrektséget, akkor lehet dekonstruálni a politikai inkorrektséget. Elvégre másik pályára is fel lehet menni azon kívül, amelyiket egyszer kijelölték játszótérnek. Azaz bármi lehet ma radikálisan inkorrekt, ha hozzájárul ahhoz, hogy az igazsághoz való viszony már holnap radikálisan korrekt legyen. Ennek úgy kell beleégni a retinánkba, ahogyan atomvillanáskor az áldozatok árnyéka a betonba.
