galéria megtekintése

Pusztító győzelem

9 komment


N. Kósa Judit

Emlékszem, tizenkét évvel ezelőtt lelkesült cikket írtam az iskoláról, ahová elsős unokaöcsém épp belépni készült. Minden benne volt, amit az én gyerekkoromat meghatározó, a csend–fegyelem–hátra tett kéz szentháromságában fogant suli nélkülözött: a tanító a képességek fejlesztésére koncentrált, mindenki a maga tempójában haladhatott, a klasszikus tantárgyak helyett pedig olyan izgalmas dolgokkal foglalkoztak, mint mondjuk az erdő. A visszajelzés sem arról szólt, mit nem tud a hatesztendős, hanem kizárólag arról, miben teljesít már jól, miben ügyes, tehetséges, és mi az, amire nem árt egy kicsit több figyelmet fordítani. A családok egy komplett regényt kaptak erről félévenként, benne szöveges értékeléssel és személyes levelekkel, az egyik kifejezetten a tökmag nebulónak címezve.

Akkor, tizenkét évvel ezelőtt, vehemensen bizonygattam, hogy milyen jó lesz, amikor ez az „alternatív” iskola lesz majd a tipikus. Nem is látszott ennek különösebb akadálya, hiszen az akkori kormányzat teljes mellszélességgel kiállt a képességfejlesztő oktatás mellett. A deklarációk a felzárkóztatás és az egyéni haladás fontosságát hangsúlyozták, legfeljebb a „kormányzati önkény” olyan megnyilvánulásai bosszantották az ilyesmire fogékonyakat, mint az alsósok osztályozásának megtiltása vagy annak megszabása, hány kiló lehet a telepakolt iskolatáska.

Az elmúlt tizenkét évben két dolog változott. Egyrészt, hogy azóta már a harmadik rokongyerek koptatja az általunk oly nagy becsben tartott iskola padjait. Másrészt, mivel ő talán még az első kettőnél is nagyobb hasznát veszi a rászabott tanmenetnek és a szorongást a mindennapokból kizáró értékelési módszereknek, így naponta rebegünk el egy röpke fohászt: az Orbán-kormány végtelen erőszakossága ne zúzza szét az alternatív iskolákat legalább addig, amíg ez a gyerek kellő muníciót nem gyűjt itt az életben való biztos boldoguláshoz.

 

A magyar társadalmat hagyományosan nem túlságosan érdeklik az iskolarendszer körüli történések. Talán ezért is maga az oktatás a felelős: annyit olvastunk mindnyájan Móriczot, Molnárt, Karinthyt, annyira belénk ivódott a rideg, fensőbbséges, utálni és kinevetni való iskola képe, hogy felnőttként sem vagyunk képesek levetkőzni ezt az ellenállást. Az iskola a többség fejében nem szolgáltatórendszer, amelynek az adófizetés aktusával ő maga a megrendelője, és amelytől joggal várja el, hogy a gyerekét ne csak tárolja nyolctól négyig (egyáltalán: addig tárolja, amíg ő, a szülő erre igényt tart), hanem a szükségleteinek megfelelően, a lehető legnagyobb hatékonysággal tanítsa is. Ehelyett sokan ma is úgy néznek az oktatás intézményeire, mint gyerekként, félve az aktuális Kati nénit, véletlenül sem megkérdőjelezve, ami odabent folyik.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

Ennek fényében különösen érdekes, hogy pár óra alatt huszonháromezer ember osztotta meg Tóta W. Árpádnak azt a cikkét, amelyben egy finnországi iskolában tett látogatásáról számol be. Az írás afféle tájleíró költemény, nem elemzi Európa leghatékonyabb oktatási rendszerének titkait, nem meséli el, hogyan tették ott le az alapokat harminc évvel ezelőtt, és hogyan vitték végig töretlenül a reformjaikat. Egyszerűen csak bemutatja a finn iskola egy napját. A tanulság minden szóból ordít: képességfejlesztés, projektpedagógia, egyéni haladás, a gyermek partnernek tekintése. A finn iskola pont az ellentéte annak, amit Hoffmann Rózsa óta az Orbán-kormány tanügyi igazgatása erőltet. A finn iskola a magyar oktatás különutas, „alternatív" arca.

A menekülő ösvény. Hiszen mára ezzé silányult a jövőt adónak induló alternatív pedagógia. Aki jobbat akar nyújtani a gyerekének, mint amit a Klik egyenruha-szabászata adni képes, és nem hajlandó egyházi szellemben neveltetni pusztán azért, mert ott jobbak a körülmények, mint az államiban, annak volt azért egy lehetséges útja: az alapítványi-egyesületi szféra. A jellemzően térítéses iskolák, ahová – és ez nem a sors, hanem a vagyoni szegregáció iróniája – a magyar értelmiség mind nagyobb tömegben menekítette ki a gyermekeit az orbáni közoktatásból. Ami egyrészt hihetetlenül abszurd fejlemény, hiszen az alternatív módszerekre, a felzárkóztató pedagógia eszköztárára mindenki másnál inkább azoknak a gyerekeknek lenne szükségük, akik mélyszegénységben élve műveltségi-tanulásképességi hátrányokat cipelnek, és a személyre szóló fejlesztés segedelmével kellene felkészülniük a továbbtanulásra, az érvényesülésre. Másrészt viszont ez a tény teszi érthetővé, miért munkálkodik már hosszabb ideje a kormány az alternatív iskolák bedöntésén. Mert olyan ez, mint a civil szféra: valami, amit a hatalom nem ural, egy hely, ahol szabad, s mint ilyen, ellenállásra kész a gondolat.

A mostani támadás a dolog leglényegét mutatja: a csúsztatást, az indulatkeltést, az ártó szándékot. Az érv, hogy pénzt csak az az iskola kérhessen, amely „többletszolgáltatást” nyújt, alkalmas a hagyományosan félinformációkból tájékozódó többség félrevezetésére. Lám, csak a rezsicsökkentés egyik oldalindáját látjuk itt, a kormány spórol a pénzünkkel, milyen kedves. Hogy az alternatív iskola nem több, hanem más, és azért kerül pénzbe, mert a jobbat nem fedezi az adónkból e célra kiszorított fejkvóta, arra ezután már alig figyel valaki. Annyi ragad meg, hogy ez valami úri huncutság, kár is rá szót vesztegetni. És amikor majd eljön a pillanat, és a kormány valami salátatörvénybe rejtve vezényszóra megszavaztatja az iskolatípus teljes ellehetetlenítését – nem károgok: tessék csak emlékezni, hogyan mentek neki nemrég a bejegyzett élettársak jogegyenlőségének a költségvetési törvényben elrejtett javaslattal, hogy egy hét évvel ezelőtt elfogadott jogszabályból vegyünk ki egy e betűt –, a társadalom zöme még csak a vállát sem fogja rándítani.

Egyáltalán, ideje kasszát csinálni, milyen eredménnyel járt a 2015/16-os tanév „forradalmi” második féléve. Öt hónapja, hogy a miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete felrázta a közvéleményt. Öt hónap alatt volt három tömegtüntetés, két felemás sztrájk, és a semmiből kinőtt a Tanítanék Mozgalom, amely annyit legalább elért: a kormány láthatóan mindent megtesz, hogy kizeccölje őket a nyugtató szándékkal életre hívott oktatási kerekasztaltól. Ami legfeljebb onnan nézve megnyugtató, hogy eszerint veszélyt lát bennük, illetve a diákok és a szülők szórványos, de mégis érzékelhető szolidaritási megnyilvánulásaiban.

Akcióban a Tanítanék Mozgalom
Akcióban a Tanítanék Mozgalom
Kovács Klára / Népszabadság

De már most látszik, hogy ha a hatalom nem is, a nyár minden ellenállás legyűrésére képes lesz. A pedagógusok heteken belül szögre akasztják az esernyőt és a kockás inget, s bár egyénenként bizonyára tudják, hogy most még nagyobb a baj, mint januárban volt, közösségi fellépésükkel jó ideig aligha kell számolni. Az út tehát szabad: az ellentmondást nem ismerő, jó ideje kifejezetten dafkeelven működő kormányzat szeptemberig kiválóan újra tudja szabni a Kliket (amit eddig nem államosított, azt majd most), a szakoktatást (a hangzatos nevű iskolákban radikálisan visszanyesik a közismereti tárgyak oktatására szánt időt), és ha így megy tovább, az alternatív intézmények világát is.

Nem sok értelme van az efféle gondolatoknak, mégis muszáj ide írnom: ha nekem tizenkét évvel ezelőtt valaki megmondja, hogy pár esztendő múltán nem a szöveges értékelés ideális hosszán vagy a könnyűzenének a Nemzeti alaptantervben elfoglalt helyén fogunk vitatkozni, hanem a magyar közoktatás teljes szétzüllesztése közepette a végromlás megakadályozása lesz a tét, egyszerűen nem hiszem el. Ahogy szívem szerint ma sem hinném. De látva, ami történik, már most szorongva várom a szeptembert.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.