A magyar társadalmat hagyományosan nem túlságosan érdeklik az iskolarendszer körüli történések. Talán ezért is maga az oktatás a felelős: annyit olvastunk mindnyájan Móriczot, Molnárt, Karinthyt, annyira belénk ivódott a rideg, fensőbbséges, utálni és kinevetni való iskola képe, hogy felnőttként sem vagyunk képesek levetkőzni ezt az ellenállást. Az iskola a többség fejében nem szolgáltatórendszer, amelynek az adófizetés aktusával ő maga a megrendelője, és amelytől joggal várja el, hogy a gyerekét ne csak tárolja nyolctól négyig (egyáltalán: addig tárolja, amíg ő, a szülő erre igényt tart), hanem a szükségleteinek megfelelően, a lehető legnagyobb hatékonysággal tanítsa is. Ehelyett sokan ma is úgy néznek az oktatás intézményeire, mint gyerekként, félve az aktuális Kati nénit, véletlenül sem megkérdőjelezve, ami odabent folyik.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
Ennek fényében különösen érdekes, hogy pár óra alatt huszonháromezer ember osztotta meg Tóta W. Árpádnak azt a cikkét, amelyben egy finnországi iskolában tett látogatásáról számol be. Az írás afféle tájleíró költemény, nem elemzi Európa leghatékonyabb oktatási rendszerének titkait, nem meséli el, hogyan tették ott le az alapokat harminc évvel ezelőtt, és hogyan vitték végig töretlenül a reformjaikat. Egyszerűen csak bemutatja a finn iskola egy napját. A tanulság minden szóból ordít: képességfejlesztés, projektpedagógia, egyéni haladás, a gyermek partnernek tekintése. A finn iskola pont az ellentéte annak, amit Hoffmann Rózsa óta az Orbán-kormány tanügyi igazgatása erőltet. A finn iskola a magyar oktatás különutas, „alternatív" arca.
A menekülő ösvény. Hiszen mára ezzé silányult a jövőt adónak induló alternatív pedagógia. Aki jobbat akar nyújtani a gyerekének, mint amit a Klik egyenruha-szabászata adni képes, és nem hajlandó egyházi szellemben neveltetni pusztán azért, mert ott jobbak a körülmények, mint az államiban, annak volt azért egy lehetséges útja: az alapítványi-egyesületi szféra. A jellemzően térítéses iskolák, ahová – és ez nem a sors, hanem a vagyoni szegregáció iróniája – a magyar értelmiség mind nagyobb tömegben menekítette ki a gyermekeit az orbáni közoktatásból. Ami egyrészt hihetetlenül abszurd fejlemény, hiszen az alternatív módszerekre, a felzárkóztató pedagógia eszköztárára mindenki másnál inkább azoknak a gyerekeknek lenne szükségük, akik mélyszegénységben élve műveltségi-tanulásképességi hátrányokat cipelnek, és a személyre szóló fejlesztés segedelmével kellene felkészülniük a továbbtanulásra, az érvényesülésre. Másrészt viszont ez a tény teszi érthetővé, miért munkálkodik már hosszabb ideje a kormány az alternatív iskolák bedöntésén. Mert olyan ez, mint a civil szféra: valami, amit a hatalom nem ural, egy hely, ahol szabad, s mint ilyen, ellenállásra kész a gondolat.
A mostani támadás a dolog leglényegét mutatja: a csúsztatást, az indulatkeltést, az ártó szándékot. Az érv, hogy pénzt csak az az iskola kérhessen, amely „többletszolgáltatást” nyújt, alkalmas a hagyományosan félinformációkból tájékozódó többség félrevezetésére. Lám, csak a rezsicsökkentés egyik oldalindáját látjuk itt, a kormány spórol a pénzünkkel, milyen kedves. Hogy az alternatív iskola nem több, hanem más, és azért kerül pénzbe, mert a jobbat nem fedezi az adónkból e célra kiszorított fejkvóta, arra ezután már alig figyel valaki. Annyi ragad meg, hogy ez valami úri huncutság, kár is rá szót vesztegetni. És amikor majd eljön a pillanat, és a kormány valami salátatörvénybe rejtve vezényszóra megszavaztatja az iskolatípus teljes ellehetetlenítését – nem károgok: tessék csak emlékezni, hogyan mentek neki nemrég a bejegyzett élettársak jogegyenlőségének a költségvetési törvényben elrejtett javaslattal, hogy egy hét évvel ezelőtt elfogadott jogszabályból vegyünk ki egy e betűt –, a társadalom zöme még csak a vállát sem fogja rándítani.
Egyáltalán, ideje kasszát csinálni, milyen eredménnyel járt a 2015/16-os tanév „forradalmi” második féléve. Öt hónapja, hogy a miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete felrázta a közvéleményt. Öt hónap alatt volt három tömegtüntetés, két felemás sztrájk, és a semmiből kinőtt a Tanítanék Mozgalom, amely annyit legalább elért: a kormány láthatóan mindent megtesz, hogy kizeccölje őket a nyugtató szándékkal életre hívott oktatási kerekasztaltól. Ami legfeljebb onnan nézve megnyugtató, hogy eszerint veszélyt lát bennük, illetve a diákok és a szülők szórványos, de mégis érzékelhető szolidaritási megnyilvánulásaiban.
|
Akcióban a Tanítanék Mozgalom
Kovács Klára / Népszabadság |
De már most látszik, hogy ha a hatalom nem is, a nyár minden ellenállás legyűrésére képes lesz. A pedagógusok heteken belül szögre akasztják az esernyőt és a kockás inget, s bár egyénenként bizonyára tudják, hogy most még nagyobb a baj, mint januárban volt, közösségi fellépésükkel jó ideig aligha kell számolni. Az út tehát szabad: az ellentmondást nem ismerő, jó ideje kifejezetten dafkeelven működő kormányzat szeptemberig kiválóan újra tudja szabni a Kliket (amit eddig nem államosított, azt majd most), a szakoktatást (a hangzatos nevű iskolákban radikálisan visszanyesik a közismereti tárgyak oktatására szánt időt), és ha így megy tovább, az alternatív intézmények világát is.
Nem sok értelme van az efféle gondolatoknak, mégis muszáj ide írnom: ha nekem tizenkét évvel ezelőtt valaki megmondja, hogy pár esztendő múltán nem a szöveges értékelés ideális hosszán vagy a könnyűzenének a Nemzeti alaptantervben elfoglalt helyén fogunk vitatkozni, hanem a magyar közoktatás teljes szétzüllesztése közepette a végromlás megakadályozása lesz a tét, egyszerűen nem hiszem el. Ahogy szívem szerint ma sem hinném. De látva, ami történik, már most szorongva várom a szeptembert.
