Néhány napja, az Európa-bajnoki nyolcaddöntőket beharangozó cikkében Michela Cuppini, a tekintélyes La Gazzetta dello Sport újságírója végigvette a 16-os mezőny csapatait, és hosszasan elidőzött a magyaroknál. Azt írta: „Ha a labdarúgásban csak Európa-bajnokságot rendeznének, akkor Franciaországban vettük volna észre, hogy a magyar válogatott meze meggypiros… Egyetlen együttes van ugyanis a nyolcaddöntőben, amelyről csak fekete-fehér képeink vannak: Magyarország.”
Ezután hosszasan elmélkedett arról, hogy a magyar futball évtizedek óta nincs jelen az európai porondon, sem válogatottként, sem klubszinten, sem játékosok szintjén. (Ő Albert Flóriánt említette utolsó klasszisként.)
Ezt a dicsőséges fekete-fehér korszakot zárta most le Bernd Storck és csapata, és ezért nem lehetünk elég hálásak nekik. Felpakolta a magyar labdarúgás nagyszerű korszakát (korszakait) az őket megillető helyre, a dicsőségterem legfelső, legfontosabb polcára, és azt mondta: mostantól az én csapatom lesz a vonatkoztatási pont. Végre nem arról kell hallgatnunk a nagy öregeket, hogy milyen volt, amikor Öcsi visszahúzta a labdát az angolok ötösén, vagy amikor Farkas Jancsi bevágta kapásból a braziloknak, meg amikor a Vasas elkalapálta az Intert a Stadionban, hanem mi idézhetjük fel büszkén: emlékszel, amikor Szalay estében berúgta az osztrákoknak? Amikor Dzsudzsi kettőt nyomott a portugáloknak? Láttad Ronaldo hisztijét? Stieber emelését? Te hol drukkoltál, amikor Elek telibe bombázta a kapufát?
