Öregapja régi válltáskájába pakolt, ez maradt rá egyedüli örökségként. Nem panaszkodott, nem követelt magának többet, hagyta, hogy nővérei elvigyék a bútorokat, szépen faragott ládákat, alig használt főzőedényeket, sőt a befőtteket is, amit még utolsó napjaiban is elégedett mosollyal evett az öreg, pedig a gyomrát akkorra már szétmarta a rák. Ruhát se kért, az öltönyt hova is vette volna fel, gereblyézni, vízelvezető árkot ásni jó volt kinőtt mackó, megnyúlt, foltos póló is.
A munkásnadrágot azért kereste most elő, mert rendes munkája lett. A főnöktől kapott három cégjelzéses pólót, de nadrágot már magának kellett szereznie. Vennie nem volt miből, a helyi favágótól kérte kölcsön a terepszínű, kopott pantallót, amit a derekánál egy színes, mikulásos nyakkendővel húzott össze. Szeretetcsomagból került hozzá, s ha megnyomta az egyik rénszarvasagancs mögé bújtatott gombelemes kapcsolót, a nyakkendő harsány „jingle bells"-be kezdett a szomszédban lakó gyerekek nem kis örömére.
A régi válltáska jó mély volt, az öreg még ebben hordta haza a hasábfákat a fatelepről. Három-négy darab is elfért benne, ezeket dobták esténként a cserépkályhára. Nagy karéj kenyereket vágott, zsírral kente meg az egyik felüket, s az illúzió kedvéért pirospaprikát is szórt rájuk, mielőtt összeillesztette volna őket. Mentateát főzött, azt tette termoszba, jó sok cukorral, hogy energiát adjon késő délutánig.
