A szlovákiai választások eredményeit követő általános döbbenetet elemi erejű országos felháborodás váltotta fel, miután kiderült, hogy aligha lesz kormányváltás. Bűnbakként a Most-Hidat, valamint a kezdettől fogva ingatag Háló (Siet) vezetőit kiáltották ki. Ugyanis amint a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) bejelentette, hogy csak a Robert Fico vezette Irány Szociáldemokráciával (Smer – SD) hajlandó koalícióra lépni, a Most-Híd szinte azonnal rácsapta az ajtót addigi potenciális szövetségeseire, és szemrebbenés nélkül besorakozott a másik táborba. Bugár Béla pártelnök szerint mást nem tehettek, mert jobbközép térfélen részben a Szabadság és Szolidaritást kivéve nem pártok, hanem zavaros szirénhangokkal kábító, egymással viszálykodó szélkakasok tüsténkednek.
Maradt alternatívaként a cifra négypárti koalíció, amelynek vezetői szinte már gyanús gyorsasággal szót értettek a leendő kormányprogram legfontosabb céljairól, többek között a magyar tannyelvű kisiskolák megmaradásáról, a leszakadt dél-szlovákiai régiók infrastruktúrájának korszerűsítéséről, továbbá a felvidéki magyarság megélhetését és megmaradását veszélyeztető egyéb súlyos gondok fokozatos orvoslásáról. A másik lehetőséget, az előre hozott választást a lakosság nagy többsége ellenzi.
De vajon miként lehet a Smer – SD társaságában a közélet megtisztításáról papolni, amikor az eddigi egyeduralkodó kormánypárt és holdudvara csaknem minden korrupciógyanús botrányban besározódott? Elképzelhető-e, hogy a Szlovák Nemzeti Párt rábólint a főleg a felvidéki magyarság érdekeit szolgáló törvénymódosításokra és új jogszabályokra, hiszen hemzsegnek a nacionalistáktól? Milyen hitele lehet Robert Fico melldöngetésének, miszerint az új kabinet EU- és NATO-barát lesz, amikor a kormányfő pártja és az SNS a menekültválságra riogatással, idegengyűlölettel válaszolt? Vajon a szépen hangzó fogadkozások ellenére nem csupán a zsákmányszerzés nagy lehetősége hozta össze az állami vályúnál a négy alkalmi szövetségest?
