Akár meg is győzhettek volna arról, hogy nem jó nekem, ha nyitva vannak vasárnap a boltok. Számos gazdasági érv és több hagyományos érték is felhozható a tegnaptól érvényes új rendszer mellett. Hogy akár a családi, vagyis a társadalmi béke is múlhat rajta. (Én magam is dolgoztam, dolgozom vasárnap, sosem volt felemelő, de a hivatásom része, nem érdemes ezt vitatni.) Tehát hajlottam volna az igenre, ha bevonnak, úgy tesznek, mintha megkérdeznének. Ha nem egy politikai kísérletnek vagyok tanúja, amely azt hivatott demonstrálni, hogy „ezt is megtehetjük” minden érv és ellenkezés dacára. Mert mi jobban tudjuk.
Most viszont itt ülök az első „szabad és családi” vasárnapon, s máris vásárolni mennék a kedvenc kertészetembe, aztán a boltomba. Oda, ahova eddig is jártam. És nem vagyok kíváncsi arra, hogy melyik bolt milyen taktikával játszotta ki a törvényt, melyik van elvileg a legközelebb.
Nagy gond van ott, ahol a mindennapi életvitelnek kell alkalmazkodnia a törvényhozók rögeszméihez, és nem a törvényalkotás alázata tereli mederbe az élet bonyolult útjait. Jó esetben ez téves döntés, rossz esetben rosszul értelmezett atyáskodás, a legrosszabb esetben diktatórikus rövidlátás. Olyan, amely azt hiszi, hogy törvényekkel lehet szabályozni a soványságot és a családszeretetet, ám amikor valóban tehetne a családok érdekében, akkor a vak komondor útjára lép.
