A magyar politika ma hozzávetőleg annyira kedvelhető, mint a ciánmártással meglocsolt zsírszalonna. Mert lényegében fokozhatatlan az intellektuális és eszmei üresség, amely a mainstream pártokat jellemzi.
A napokban Németh Árpád, az MSZP győri frakcióvezetője baloldali szempontból fejtegette Orbán Viktor tusványosi beszédének pozitívumait. Ezzel legalább azt világossá tette: úgy juthatott helyi elöljárói posztig, hogy viszonylag keveset gondolkodott azon, mit is jelent az egalitarizmus iránti elkötelezettség, amelyre eredetileg pártja szerveződött. Merthogy aki olykor gondol valamit az egyenlőségpártiságról és a szabadságról, és hallott arról, mi történt ebben az országban a munkavállalói jogokkal, a szociális ellátórendszerrel és az oktatással, továbbá tényleg odafigyelt Orbán újabb retorikai kalandjára, az legföljebb elszomorodott, de hogy önfeledt kommentekkel nem jelentkezett, az biztos.
Csakhogy idehaza igyekeznek leszoktatni minket arról, hogy azt képzeljük: akik a politikával foglalkoznak, gondolnak valamit a világról. Ezt jelzi, hogy a gyors karrier egyetlen garanciája a semmitgondolás és a határtalan szervilizmus. Ennek betudhatóan alakult úgy, hogy ma már a pártokból érkezhetnek olyan miniszterek és államtitkárok, akiknek lényegében egyetlen mondásuk sincs a reggel eléjük készített egyszerű paneleken kívül, minek nyomán még csak csodálkoznivalónk sincs, ha az illetékes a rezsidémontól kezd el rettegni a szüreti bál alkalmából két lazackaviáros kiflicsonk elfogyasztása között.
