Olvasom Révész Sándor publicisztikájában, hogy "Az erkölcsi törvények Kant szerint egyetemes érvényűek, Pokol Béla szerint pedig nem." . Túlságosan megtisztelő ez a párba állítás számomra, mert én csak sokadikként ismétlem meg morálelméleti könyvemben Hegel Kanttal szembeni álláspontját az erkölcsről és a morálról, és ezzel a módosítással már kevésbé evidens (és fárasztóbb, alátámasztást igénylőbb volna!) Révész értékítélete: "Én a két szellemóriás közül – nyilván aufklérista elfogultságaimból kifolyólag – inkább az előbbire támaszkodnék". Hegel ugyanis Kanttal szemben elismerte az egyénen túl a közösségben lévő közmorál normáit, melyeket a mindenkor közösségbe születő egyéneknek el kell sajátítaniuk, és a közösség szankcionálja az e szerinti cselekvésektől eltérést.

Ezek a népekben rejlő erkölcsi törvények azonban jóval általánosabb érvényűek annál, mint azt Révész felém címezve kritizálja, hisz a görög-római civilizációból kifejlődő európai civilizáció minden népe közösen vallja ezeket már ezer évek óta. Arisztotelész etikáiban Krisztus előtt bő háromszáz évvel már kodifikálta az erkölcsi értékek (erények) és ezek tagadását jelentő bűnök táblázatát, és ezek kisebb hangsúlyváltozásokkal minden európai és innen kirajzó nép közösségében ma is érvényesek erkölcsi normarendjükben. A bátorság, a hűség, az igazságosság, az együttérzés, a szeretteink féltése stb. mindenhol az erkölcsi értékek középpontját jelentik, és ezek határozzák meg a normákat, melyeket gyerekeinkbe, unokáinkba belenevelni igyekszünk. Hegel ezt fogalmazta meg Kant kategorikus imperatívuszával szemben, mert ez egyetlen formális erkölcsi parancsot állítva az egyén felé az erkölcsileg helyes viselkedés kialakításához, ki nem mondva tagadja a közösségben "kinn levő" erkölcsi normák létét és érvényét. "Cselekedj úgy, mintha cselekedeted maximáját általános törvényként akarnád megadni!"- imperatívusza az egyes egyénre bízza e kereten belül a morálisan helyes cselekedet megtalálását, és ezzel már a kiindulópontban megsemmisíti az egyént átfogó közösségben – az elmúlt kétszáz évben a nemzet átfogó közösségében – elterjedt erkölcsi normák érvényét. Az egyén természetesen nem képes minden szituációban önmaga megtalálni Kant formális keret-parancsa alapján, hogy mi az éppen morálisan helyes, hisz az így elvetett közmorál normái az ezer évek alatt a generációk sokaságában felhalmozódott kollektív bölcsességet rejtették magukban, és ezt tudatos döntéssel pótolni naponta sok-sok döntési helyzetben nem lehetséges.

Ténylegesen inkább azt segítette Kant etikája az elmúlt kétszáz év alatt, hogy a népek és nemzetek elvetett közmorálja helyére egyes morálfilozófusok 'kritikai morálja' kerüljön. Ezeket pedig ma már a tömegmédia és más szellemi szektorok termékei sulykolják az egyének felé. Így a nemzetek sok száz éves erkölcsi normái és értékei helyére a tömegmédia által felkarolt és támogatott "kritikai morál" lép, és ezeket sulykolják sokszor az emberek felé mint "univerzális morált", az egyes nemzetek puszta "szokáserkölcsével" szembe állítva. Ezzel a nyelvpolitikai fogással válik aztán szembeállíthatóvá Kant "univerzális" morálfelfogása és az egyes népek "alacsonyabb rendű közmorálja". Kant és Hegel szembenállása ezt takarja, és a két szellemóriás közül én tényleg az utóbbit látom megfelelőnek.

Az "ellenfélnek drukkolás" tézise nem a morál területére tartozik, itt a nemzeti identitás kerül a középpontba. Nemzetünknek más nemzetekkel összecsapása esetén ne drukkoljunk az ellenfélnek, ha kérhetném, mert épp az ilyen sportalkalmak jelentik a ritka pillanatokat, amikor a sok apró és partikulárisabb identitásunk felett az átfogó nagyközösségbe tartozást érzelmi szinten, érzékileg megragadható módon át tudjuk élni. A nemzetünk zászlójának felvonása és lobogása, nemzeti himnuszunk felhangzása az ünnepélyes tömeg ezzel összeolvadó látványával együtt adja azt a katarzist, amely az absztrakt értékek konkrét viselkedésbe átvitelét tudja segíteni. Ezzel erősödnek meg a nemzeti identitásunknak a személyiségünkben levő, ebbe belenevelt összetevői, és tudjuk érzelmileg átélni a kisgyermek korunktól megismert sok száz éves nemzeti történelmünket, nagyjainkat és az ezekhez való hozzátartozásunkat. Ezzel tudunk kiemelkedni a mindennapjaink ezer kis önzéséből, kicsinyes számításaiból. Hogy a morál és a nemzeti identitás összetartozását és különbségét fel tudjuk mutatni azt is lehet mondani, hogy míg a nemzetünk erkölcsi normái belefognak bennünket az európai civilizáció és az ezt formáló kereszténység értékeibe és normáiba – még ha a szekularizáció mai fokán e normák egy részének valamikori explicit vallási jellege már rég feledésbe merülhetett –, addig a nemzeti identitás a közös európai kulturális kereten belül a teljes személyiséggel átélhető magyar nemzetet állítja a középpontba. (A tudós, a művész és más szakmai szerepek csak egy-egy szerepünk tevékenységeit képes átfogni, és nem a teljes személyiségünket!)

Ha valaki nem a saját nemzetének drukkol, hanem az ellenfélnek, annak ugyan közvetlen morális értéke – pozitív vagy negatív irányban – nincs, inkább csak informatív értéke van arra nézve, hogy nemzeti identitás nélkül az ilyen ember tudati szinten semmilyen elterjedt közmorált nem szocializált. És ez már perspektivikusan aggasztó lehet a jövőbeli viselkedését illetően. De hát játék az egész, hisz az emberek a valóságban nem drukkolnak az ellenfélnek, legfeljebb néhány tucat meghasonlott értelmiségi polgárpukkasztása lehet ez.

***

Ha Pokol Béla kicsit komolyabb figyelmet szentelt volna írásom ama részének is, mely nevének említése után következett, akkor tudná, hogy senkit nem biztattam arra, hogy a nemzete ellen drukkoljon. Magam kivált nem tettem ezt, pusztán arra biztattam az olvasót, próbálja kissé beleélni magát az ellenfél szurkolójának a lelkébe, mert ez az empátiagyakorlat a megértés és az önismeret szempontjából rendkívül hasznos.

Amúgy a megértés fogalma tekintetében valóban érdemes Hegelre támaszkodni, aki azt tanította, hogy az általános lényegének megértése révén láthatjuk be, miként összegződnek az egyéni törekvések törvényszerű történelmi tendenciákká. Abból, hogy Kantnak nem volt mindenben igaza Hegellel szemben, nem következik, hogy Hegelnek mindenben igaza volt Kanttal szemben. Általában senkinek sem szokott mindenben igaza lenni. Hegel a porosz állam apologétája volt, de kétségtelen, hogy ebből az apológiából lenyűgöző, nagyszabású világtörténelem-koncepciót fejtett ki. Hegel számára az állam önálló individuum, s a soknemzetiségű, multikulturális történelmi Magyarországot tagadó, mondhatnám trianonista, öncsonkító nemzetállami szemléletben, melyet Pokol Béla is követ, ez az állami öncélúság értelmeződik nemzeti öncélúságként. Ezen az alapon (is) tagadta Hegel az egyén morális autonómiáját, melyre Kant számomra mértékadó etikája épül, s amelyből egyebek között az is következik, hogy mindenki etikai aggályok nélkül drukkolhat bárkinek, akinek akar.

Hegel mindenesetre sok fontos vonatkozásban egy polgári állam apológiáját építette fel, és ennek során olyan maradandó tételeket alapozott meg, mint például az, hogy az egyének szabadságát nem a kölcsönös önkorlátozásban, hanem a független intézmények garanciájában találjuk meg. Ez pedig tökéletesen illeszkedik Kant "világpolgári szemszögből" megfogalmazott világtörténelmi alaptételéhez, miszerint "Az emberi nem számára a legnagyobb probléma, amelynek megoldására a természet rákényszeríti, egy általánosan jogszerű polgári társadalom elérése." Melegen ajánljuk kedves olvasónknak, hogy ehhez képest ítélje meg az őt magas hivatalába helyező hatalom törekvéseit, és ebben a kanti-hegeli szellemben tevékenykedjen munkahelyén, az Alkotmánybíróságon.

Révész Sándor