Épp ezért vicces látni, hogy akadnak, akik úgy akarják keretezni az ügyet,
mintha szakpolitikai disputa fajult volna el idáig,miközben nincs másról szól, mint az aljasság elleni tiltakozásról.
Nem a menekülttáborok újraszabályozásáról különböznek az álláspontok, hanem arról, Magyarország kormánya végezhet-e adócsalók és zsebtolvajok mögött a morálbajnokságon. A felháborodottak szerint nem, a magyar kormány szerint igen.
Azaz ezúttal nem történt más, mint hogy ellenzékiek azt tették, amit tenniük kellett. Radikális politikai választ adtak a kormány radikális aljasságára: leszedték, átfestették a posztereket. Nyilván kényelmesebb lenne a Fidesznek, ha minden úgy történt volna, ahogy azt megszokták. A pártok rendeztek volna pár sajtótájékoztatót, közlemények követték volna egymást, sőt Facebook-posztokat is közzétettek volna. Ám ennél ezúttal hatékonyabb politikai megoldásokat láttunk.
A Fidesz eszköztelenné tett mindenkit, depolitizált mindent, amit lehetett, és szépen hozzászokott ellenfelei impotenciájához. Ezért amikor jön szembe valaki, aki politizál, vergődik, mint a bevásárlóközpont parkolójában elejtett tükörponty.
Tetszettek volna a kordont békén hagyni, s tartani azt a konszenzust, amely arról szólt, a mainstream politikai pártok nem gyűlölnek. Akkor beszélhetnénk a problémáról is. Mert nem mond igazat, aki cáfolja Orbán Viktor állítását, miszerint a migráció aktuális probléma: az. Konkrét humanitárius katasztrófa zajlik például a Földközi-tengeren, ahol Európa felé igyekeznek a jelenük elől menekülők.
Magyarországra már most többen jöttek, mint a múlt évben összesen. Márpedig azt nehéz vitatni, hogy mindenki nem fér be Európába. Ha pedig egyébként a bevándorlók száma nem okozna is kezelhetetlen problémát, politikai értelemben mindenképp valós a dilemma. Olaszországban tartományi vezetők szögezték le: nem kérnek több illegális bevándorlót, az Északi Liga elkötelezett az ügyben. Ausztriában a Szabadságpárt jelenleg a legnépszerűbb párt. Lehet és kell erről politikai vitát folytatni. David Cameron például a választási kampányban tette világossá, nem lesz többé úgy, ahogyan most van.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Bemutatta álláspontját, hergelt is kicsit, vannak tervei, kemény feleletei, az ellenzéknek pedig alternatívája. A polgárok meghallgatják őket, aztán döntenek. Magyarországon erre most nincs lehetőség. Erről pedig ezúttal nem az ellenzék tehet. Tényleg szívesen bírálom az intézményes ellenzéket még azért is, ami még eszébe sem jutott, ám ebben az ügyben róluk bizonyítványt kiállítani visszafogottan szólva is politikai holdjárás. Mert itt a kormány plakátolta tele az országot visszataszító szövegekkel. Erre kellene az ellenzéknek részletes szakpolitikai programmal felelnie?
A komplett uniós problémát megoldó menekültügyi stratégiát előállítania? Akkor, amikor a kormány úgy keretezte a problémát, hogy a magyar családok vagy a bevándorlók oldalára lehet állni? A Fidesz hagyta el a konszenzust, s ezért nem az ellenzék, pláne nem a felháborodott civilek a hibásak. Ráadásul itt nem „A” baloldalról van szó.
Lehet kísérletezni azzal, hogy összemossák a dühös húszévest Gyurcsány Ferenccel, a rendszerkritikus aktivistát az MSZP-vel, csak nem sok értelme van.
Épp annyi, mint azt állítani, hogy a jobboldal Habony Árpád, Simicska Lajos, Vona Gábor, Debreczeni József, a vidéki Fidesz-tag, Kerényi Imre, Lázár János, Vizi E. Szilveszter, kuruc. info. Aki nem kéri ki magának, hogy így minddel egy sorban emlegetjük, az „A” baloldalazzon.
Hiszen épp az történik, hogy az intézményes baloldalról űrutazásnyi távolságra helyezkedő Kétfarkú Kutyapárt és a Vastagbőr blog szervezte a legsikeresebb közösségi választ, amelyhez rengetegen nyújtottak segítséget. Ők gyűjtöttek tízmilliókat arra, hogy méltóképp, óriásposzterekkel feleljenek a kormányzati kampányra. Az adakozók száma, az összegyűlt pénzmennyisége azt jelzi, sokan vannak, akik hajlandók olyan állhatatosan harcolni a morális minimumért, amilyen rendíthetetlenül Németh Szilárd rezsigarancia küzd az alany és az állítmány egyeztetésének nehézségeivel.
Arról lehet ugyan elméleti vitát folytatni, hogy legitim-e a polgári engedetlenség plakátrongálásos formája, ám
nem lehet elgondolni becsületesebb eljárást annál,
amit például Kalocsai Kinga és Szeles András végrehajtott. Összefirkáltak egy plakátot, felvették, amit tesznek, összeszedték a szemetet, aztán feljelentették magukat. És ha már a Fidesz megtanított arra, hogy a legösszetettebb dilemmákat, a legnehezebb politikai kérdéseket is kőegyszerű eldöntendő ügyekké varázsoljuk, akkor megtesszük.
Itt áll az egyik oldalon a két aktivista, aki hisz valamiben, s feljelenti magát, miután kiállt az igazáért, a túloldalon meg ott van Habony Árpád.
„A” jobboldal jelenlegi tudásunk alapján az utóbbit választja, ami sokat elárul arról, mit gondol a hazánkról.
Ez a fideszes logika az, aminél társadalomroncsolóbbat nem tudok elképzelni. Azt persze el tudom gondolni, milyen remek viták lehetnének a törvényhozásban, az elit hogyan beszélhetne mindünknek legnagyobb problémáinkról, a szegényekről, a világról, a jövőnkről. Sokáig elhittem, hogy az úgynevezett józan hang, a mértéktartás meg az ész uralma önmagában elég a politikai sikerhez.
De nem ilyen ma a politika dinamikája. Jó például úgy tudni, hogy az Iszlám Állam elleni fellépés kulcsa az európai fővárosok külvárosi integrációs projektjeinek megerősítése. Lehet arról fantáziálni, hogy az elmebetegek módjára működő antihumanisták fölismerik e programok jótéteményeit, s inkább jogvédő szervezetet alapítanak, lemondanak a gyilkolászásról, de nincs időnk az álmodozásra. Arra viszont igen, hogy bízzunk azokban, akik hajlandók pénzt, időt, energiát, tudást, kreativitást áldozni arra, hogy megvédjék közös minimumunkat a kormánytól.
Tőlük nem konferenciasorozaton érlelt részletgazdag stratégiát kell reklamálni, hanem inkább köszönetet kell nekik mondani. Mert amit tesznek, a lehető legmélyebben racionális.
Nem technológiai, közgazdasági értelemben, ahogy az ellenzék felvilágosult része gondolkodni szeret, hanem – Thomas Piketty kifejezésével – demokratikusan.
A közgazdász már most korszakos, egyenlőtlenségekről szóló kötetében ír arról, hogy a demokratikus racionalitás – a piaccal, a technológiával ellentétben – ismer morált.
Erre fontos emlékeznie mindenkinek, aki közelebb akar jutni az igazságos társadalomhoz. És akinek van hite arról, hogy ahhoz közelebb lehet jutni, annak szemben kell állnia a kormány plakátkampányával. Ennek jegyében üdvözöljük az ellenakciókat, a tiltakozókat, a felháborodottakat, azaz „A” politikát Magyarországon. Mindenki lenyugodhat, nem veszi el magyar családok megélhetését. Épphogy segíti majd. Minden másra úgyis ott a magyar kormány.
