Nem elég, hogy sikereseknek kell lenniük, még szépen is kell versenyezniük. Sőt az sem árt, ha ők maguk szépek. S megszoktuk máshol is a képernyős szavazást. A műkorcsolyában a közönség pontszámai senkit sem érdekelnek. De máshol, a szórakoztatóiparban, egy nárcisztikus amatőrt valamilyen show-műsorból kiszavazhatunk.
Mindezzel semmi baj, de most valahogy sok kommentátor a politikai versenyt is megpróbálja a sportesztétikába beleszorítani. Mintha ez is valamilyen csapatsport lenne. Felfoghatnánk mindezt – ha már alternatív viselkedésfelfogásokat keresünk – színházként is. De hát ma a politikus értelmiség kevesebbet jár színházba. A távszurkolói szerepet (stadionba, versenyre azért nem járunk) viszont jól begyakoroltuk. Az esztétizáló megfigyelő, végül is a képernyő előtt ülve, semmit sem kockáztat.
A mi megosztott politikai osztályunknak azonban a médiaértelmiség is része. Értem, hogy az utolsó 2-3 év baloldali politikatörténete a közvetlen résztvevőkön kívül keveseket lelkesít. A médiamunkásokat nagy többségükben biztosan nem. De a vereségnek itt azért nem olyanok lesznek/lehetnek a következményei, mint az olimpiai bobversenyen.
Hát akkor hogyan lehet itt mégis megszólalni? Gondolom, elsősorban úgy, hogy közben azért ne nagyon zavarjuk a versenyzőket. Ez már maga is közvetlen segítség lenne. A túlsúlyos ellenfél és a másfél év baloldali elitvitái (amelyekben azért a progresszív médiamunkások sem voltak teljesen ártatlanok) eleve elbizonytalanítják, sőt atipikus viselkedésre hajlamossá teszik a legnagyobb egójú politikust is.
S a mostani baloldaliaknak – egy-két közismert ember kivételével – nincs túlnövesztett egójuk. Ismerjük fel, hogy objektivista bekiabálások a finisben az ilyen játékosoknak nem szárnyakat adnak, ellenkezőleg, zavarják őket! Az esetleges tragikusabb hibák azonnali javítását szolgáló konkrét lépésekre irányuló tanácsokon, vágyakon túlmutató kritikai hangok e pillanatban pszichológiailag ellenjavalltak.
A kritikus értelmiséginek lehet, hogy segítenek a közelgő esetleges rosszabb eredmény feldolgozásában. Végül is, majd mondhatjuk, hogy „én már akkor láttam, sőt okos lépéseket tanácsoltam nekik, amit azok persze nem fogadtak meg”. A konkrét küzdelembe belegabalyodottakat azonban, közben szemmel láthatóan frusztrálják.
Másodsorban, hamár személyes teljesítményekre összpontosítunk, megpróbálhatnánk a listavezetőkön kívüliekre is odafigyelni. Számos új arc tűnt fel az egyéni választókerületekben, és nagy többségük még néhány héttel a finis előtt sem érdekli a médiát. Ők az arcukat, a személyiségüket kölcsönözték a progresszív oldalnak. Ráadásul teszik mindezt nem kevés személyes kockázatot vállalva. Közöttük – s persze a többi erőt megjelenítők között – ott van, ott lehet egy új politikai osztály magja. De április 6-án nagy többségük a dolgok logikájából következően kimarad a parlamentből. Remélhetőleg új politikusi pályájuk ezzel nem szakad meg. De a médiamunkások ebben a szakaszban sem „babusgatják őket”. Mikor, ha nem most?
Harmadsorban, minden ellenkező szövegünk ellenére úgy teszünk, mintha a választások Viktorról és Attiláról (és valahol még Feriről, Gordonról) szólnának. De hát azért mégsem gyermekkönyveket dramatizálunk, most azért nem kizárólag „Timur és csapata” sorsa kell, hogy izgasson bennünket. Ha most nem dialogizálunk a modellekről, akkor sohasem fogunk.
Nem arról van szó, mintha kevesellném az értelmiség kölcsönös szidalmait. Amelyekből egyébként a kampány alatt érdekes módon inkább kevesebb, mint több hallható. De hát most egyik oldal sem az értelmiségből szeretne még valakiket megnyerni magának. S ez tulajdonképpen örvendetes.
De attól, hogy nincsenek kampányviták, és hogy elmaradni látszanak a nehezebb súlyú politikusok személyi bajvívásai, még nem következik, hogy a politizáló értelmiségnek az ország előtt álló kérdésekről ne kellene vitatkoznia, és ilyen nyilvános vitákra ne lenne célszerű meghívni hasonszőrűeket a másik oldalról – ütközzünk akkor legalább mi meg. Úgyis állandóan sírunk, hogy a másik oldallal nincsenek személyes kapcsolataink. Legalább akkor legyenek, a kampány hozadékaiként. A szellemi összeütközések, ha sikerül emberi formákon belül tartani az egészet, mindenképpen nemesítenek, akárki nyeri meg a választásokat.
Az egész summája, hogy nem ők, a politikusok vívnak és mi, a hivatásos értelmiségiek osztálya ülünk a lelátókon. A mező, amelyen belül mozgunk, vagy mások mozognak, nincs feldarabolva. A tér közös. Eszem ágában sincs 50-60 éves közírókat plakátragasztásra biztatni. De a karosszékből pontozást azért csak nem hinném testedzésnek.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
