Évszázadok óta keressük az ország helyét Európában, voltunk már nyugaton, mostanában mintha kelet felé tartanánk. Hamar elérkezünk így a jelenhez, amikor azt láthatjuk, hogy Magyarország inkább másfelé barátkozik, mint ahová az igazi közössége szólítaná. A maga európai közössége.
Viszont amíg az ország vezetői a nagypolitikai irányt próbálják demonstrálni, addig Budapesttől távol, az ország déli vagy keleti határain sok kérdés halmozódik fel. Ezeket a kérdéseket senki sem viszi el, sem keletre, sem nyugatra, ezek itt maradnak, és sehogyan sem akarnak fogyni, épp ellenkezőleg. Hívjuk ezeket visszapattanó kérdéseknek, mert nem szokták megválaszolni őket.
Hosszasan lehetne sorolni ezeket: köztük vannak a (mély)szegénység okairól szólók, a súlyosbodó munkanélküliségre, a tűzoltásnak szánt közmunkára vagy az oktatási rendszerben megjelenő folyamatos problémákra irányulók, de talán most már nem is ezek a legfontosabbak. Hanem hogy önmagukon kívül vajon kiben bízhatnak még a létminimum alatt élők vagy azok, akiknek már csak az utolsó lépés hiányzik, hogy az országon kívül keressék majd a boldogulást.
