Pisztollyal

Ausztria, ez a klisék alapján kedélyes közép-európai ország egymással kibékíthetetlen pólusokat szavazott be a második fordulóba. A társadalmi polarizáció – amely nem a menekültválsággal kezdődött, bár a krízis mélyítette a megosztottságot – 2016 áprilisában egy több évtizedes rendszert rombolt le. A szociáldemokraták (SPÖ) és a Néppárt (ÖVP) urambátyám, a zsíros falatokat egymás között elosztó nagykoalíciós világát.

Hofer sikere dühös, elkeseredett leszámolás e hatalmi kartellel. Az SPÖ és az ÖVP államfőjelöltjei, tisztességben megőszült politikusok, fejenként valamivel több mint tíz százalékot kaptak. Az üzenet világos. A hagyományos szavazók – a polgári rétegek, a közalkalmazottak és a munkások – hátat fordítottak e két (nagy?) pártnak. A tömeges elvándorlást, a tiltakozó hangulatot már látni lehetett az elmúlt évek tartományi választásainak eredményeiben. A döfést Hofer adta meg. A munkások több mint hetven százaléka szavazott arra, aki előzékeny modorában azt ígérte, megvédi Ausztriát az új népvándorlástól.

Lezárja a határokat, hadsereggel rettenti el a migránsokat.

2002-ben Franciaországban az ausztriaihoz hasonló helyzet állt elő. A köztársasági elnökválasztáson Jacques Chiracnak a második fordulóban a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezetőjével, ­Jean-Marie Le Pennel kellett szembenéznie. A köztársasági front akkor összezárt, Chirac nagy fölénnyel győzött. Igaz, akadtak szép számmal, akik gumikesztyűben, orrukat lecsipeszelve szavaztak, kifejezve, mit gondolnak az egészről.

Ausztria tavaly nyár óta hatalmas amplitúdóval mozgott. Először nyitottnak bizonyult, majd a merkeli pozícióból átlendült az orbániba. A szociáldemokrata kancellár folyamatosan hátrált, sorra teljesítve az FPÖ követeléseit. Közben feldarálta magát. S ami maradt belőle, az nem biztos, hogy sokáig tartható.