Nem volt a faluban munka, hát bejöttem ide a városba, tudja, a „nagybótba”, mi csak úgy hívjuk. Eleinte árufeltöltéssel kezdtem, éjszakai műszakban. Este szépen lefektettem a gyerekeket, elmondtam nekik az öreg néne őzikéjét, „őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra”, vagy ha már szorított az idő, akkor egy rövid kis Weöres-verset. Azt különösen szerették, hogy „alva jár az Orbán, tornyot visz az orrán, trombitások ülnek benne három szekér polyván, hú trombitások, három szekér polyván.”
Előkészítettem a másnapi ebédet, szerencsére a férjem nem ijed meg, ha egy rántást vagy habarást meg kell csinálni. Befejezhettem volna reggel is, amikor hazaértem, de olyankor már semmihez nem volt kedvem, csak fogat mostam, zuhantam be az ágyba. Mire megjöttek a gyerekek az oviból, felébredtem, s estig végre anyának érezhettem magam. Aztán kezdődött minden elölről.
Nem panaszkodtam sose. Azt gondoltam, nekem még nem is annyira nehéz. Van egy kis fiatal barátnőm, az is egy „nagybótban” dolgozik, amolyan plázásban, és ilyenkor nyáron koktélokat árul egy bódéból. Egyedül nyom le tizenkét órát, mert nincs váltás. Ki van tanítva, ha jönnek valamelyik hivataltól ellenőrizni, azt kell mondania, hogy csak négyig dolgozik, aztán cserélnek. Pedig dehogy. Délután viszont a hivatalnokok már úgyse nagyon ellenőriznek, mert lejár a munkaidejük. Nekik van olyan. Ennek a barátnőmnek minden alkalommal fel kell hívnia a főnököt telefonon, ha ki akar menni pisilni.
