Én a rózsafa gombos szobainasomért indultam harcba, Jeva Ivanovna pedig a türkizkék színű, argentin marhabőrből készült téli csizmájáért, s hiába küzdöttünk foggal-körömmel, a frontok megmerevedtek. Egyikünk sem engedett.
– Én nem megyek sehová a türkizkék csizmám nélkül! Ha nem vihetem, akkor én sem megyek! Menj egyedül! – így fenyegetőzött Jeva Ivanovna, életem párja, akivel éppen elköltözni készülünk Magyarországról Franciaországba, de nem tudjuk eldönteni, hogy mit vigyünk magunkkal, s mit ne. A furgon befogadóképessége véges, át kell gondolnunk, mik a legszükségesebb dolgok egy emigrációban. Illetve hát... Emigráció... Még hogy emigráció... Egy tisztességes emigráns a tengerentúlra megy. Elbujdosik Amerikába. A Tűzföldre. Elrepül a lehető legmesszebbre innen, s szomorkás képpel kiköt Új-Zélandon. De mi maradunk Európában, ahol eddig is laktunk. Voltaképpen maradunk otthon, csak éppen odébb költözünk néhány országhatárral. Amúgy e szót – „emigránsok” – barátaink aggatták ránk, s rajtunk maradt. Tán azért, mert a kiköltözésnek a mi esetünkben – hogy úgy mondjam – társadalmi és politikai okai vannak. Nem bírjuk tovább, ami itt folyik. Ezért megyünk el. Viszont Jeva Ivanovna a bujdosásba magával akarja hozni a türkizkék színű, argentin csizmáját, s ez nekem nem tetszik. A furgon túlsúlyos lesz, lerobban, nem jutunk tovább a görbeházi kanyarnál, s fordulhatunk vissza a keserűség földjére, amit elhagyni készülünk örökre. Mindezt egy nyamvadt női csizma miatt.
– Nézze, Jeva Ivanovna – mondtam neki szigorúan, mert amikor jelentőségteljesen óhajtok beszélni hozzá, mindig a teljes nevén magázom –, hótaposóra a francia Riviérán semmi szükség!
