Van Szurdi Miklós 1982-es filmjében, a Hatásvadászokban egy jelenet, amely minden alkalommal kísért, amikor a miskolci Herman Ottó Gimnázium közalkalmazotti tanácsának vezetőjét, Pilz Olivért hallgatom. A lepukkant vidéki színházban a szerző megnyugtatására, falból próbálják éjszakánként a forradalmi darabot, amelyről mindenki tudja, hogy sosem mutathatják be. Egy színésznő mégis szerepet követel magának: mert az nem lehet, mondja, hogy egy ilyen karaktert egy kórista játsszon.
A miskolci tanár láthatóan ugyanígy működik. Bizonyára ő is tudja, hogy a sajtó évek óta annyit sem kérdezhet egy magyar iskolában, hogy hány óra van, ennek ellenére minden elé tartott mikrofonba türelmesen belemondja, hogy a helyzet tarthatatlan. Felsorolja a pontokat, követeli az iskolai autonómia helyreállítását, a fölösleges túlmunka eltörlését, újra és újra hangsúlyozza: a felnövekvő generáció esélyeit rombolja, aki gúzsba köti a pedagógusokat. Hiszen az iskola célja nem több és nem kevesebb, mint a lehető legjobb minőségű tudást átadni a diákoknak.
Kínos ilyen közhelyeket mondani, mégis muszáj, mert a legrosszabb olvasat szerint Balog miniszter cinikusnak tűnő krétatárgyú értetlenkedése a probléma leglényegét tárta fel: hogy a kormányzat valóban nem tudja, mekkora bajt csinált a magyar oktatásügyben. Az emberügyi gólemtárca kiépítésével sikerült egy olyan szervezetet létrehozni, amelyből bármilyen hagymázas gondolat parancs formájában zavar nélkül végiggördíthető az utolsó falusi iskoláig, a segélykiáltások viszont a büdös életben nem hallatszanak el azok füléig, akik tehetnek is valamit a helyzet javításáért.
