Tulajdonképpen búslakodni kéne, illene, volna indokolt, mondjuk azon, hogy min búslakodik Kövér László vagy ilyesmi. Nyakunkba venni a világ búját, mint egy kisfröccstől megokosodott, kajla tinédzser, vagy mint egy melankolikus bajszú házelnök, radikális hangvételű publicista, jól beadyzni, beszabódezsőzni, és sírni, sírni, sírni, szar a világ, tök a tromf. Illetve, dehogy tromf, milyen tromf?! Legföljebb, ha tök alsó, de még a rebetlit is buknánk, simán, és persze még az sem lenne nagy baj, mert semmi se baj, a szar is le van szarva, forintos alapon, ha tévedésből nem egy oroszrulett-bajnokságra neveztünk volna.
Pedig tényleg lenne elgondolkodnivaló azon, hogy már Kövér László is olyan pocsékul érzi magát, mint a nyolcvanas évek közepén (ő mondta!). Most képzeljük el, hogy érzik magukat azok, akik még Kövér Lászlóékat sem bírják nagyon! Kinek jó ez így? Minek erőltetjük ezt az egészet?
Mindegy.
Akkor is: nagy a feje, búsuljon a ló. (Továbbá: a pénzemet én máma mind elmulatom. Ad notam: ne búsulj, rózsám, mert az egy garast sem ér…) Hát lehet ilyenkor szomorkodni? Ilyenkor, amikor meghalt Lemmy?
