Tőle pár lépésre egy férfi meg a lánya kínált alsóneműt, zoknit, nadrágszíjat, egészen az ember arcába hajolva, utánuk két erdélyi asszony állt terítőkkel, konyharuhákkal, tőlük kissé távolabb egy folyton izzadó, ötven körüli asszony hálóinget, kombinét tartva a kezében, mellette nem sokkal, de már a templomigazgatóságon túl a zenész, aki gyerek láttán mindig rákezdett a Paff, a bűvös sárkányra; megszokott út volt ez mindennap.
Néha két rendőr bukkant fel a Vörösvári út felől, direkt lassan jőve, hogy legyen idejük az árusoknak elinalni; mindez valami másutt sehol sem tapasztalt harmóniát és biztonságot adott az embernek, érezte, hogy otthon van, itt nem eshet baja.
Először az üzletközpont sarkánál jelentek meg piros dzsekis aktivisták, mindenki szociknak nézte őket, ezen megsértődtek, és a Szent Koronatant kezdték magyarázni, erőszakosan nyomták az ember kezébe az ásványvizet, de legalább csöndesek voltak, nem úgy, mint az utca végén a jobbikosok, akik egész nap Gyurcsányt bömböltették; nem mellesleg a rendelőintézet előtti MDF-piacon meg szoci mikrobuszból Orbán üvöltötte régi, oroszellenes beszédeit, ez így ment reggel héttől zárásig.
Tavaly ilyenkor még a piac mellett hosszú, lakli ember állt a Jobbik standjánál, valami tiltakozó ívet íratott alá az érdeklődőkkel, pár lépésre tőle katonai látcsövet árult egy köpcös cigány férfi s még köpcösebb párja.
Kérdték a laklit, kell-e neki kukker, „príma, terepszínű katonai látcső”. Az visszanézett rájuk, szemmel láthatóan spekulálva, nem volt itt semmi identitásegyeztetési probléma, csak üzlet volt: Jaj, szép fiatalember, toppant elé a cigány asszony, nézheti majd ezen a szép lányokat.
A jobbikos belenézett próbaképp a kukkerba, hümmögött egyszer és hümmögött kétszer, óvatosan körbekémlelt; a végén csak megvette.
Nahát, kiáltották neki a bisztró teraszáról sörösüveget a magasba emelve, ezzel majd belenézhetsz a seggünkbe is; de akkor már mindegy volt, röhögött a terasz, a kofák, s röhögött velük a lakli is; szép volt ekkor Magyarország, életrevaló és természetes.
Ezt sikerült szétverni, átgondoltan, akkurátusan. Jöttek a luftballonokkal, a szórólapokkal, a hülye tábláikkal, beálltak a zenész mellé, az árusok mögé, az emberek közé, jött a képviselőjelölt asszony is nagy büszke tartással, hogy ki, ha nem ő; a vége lökdösődés lett, följelentés.
És azóta sehol az utcazenész, sehol a folyton izzadó asszony, a katonai látcső- meg a kombinéárus, és nincs már sehol a lakli sem, mert hiába ért véget ez az egész, csak most kezdődött el igazán. Üres és néptelen az utca, csak ez az ember áll itt a templomigazgatóság mellett az agyvérzésével, valamint a kartonlapjával, hogy ételt is szívesen elfogad.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
