Jól szórakoztam azon a napokban, hogy az iráni elnök lemondott egy párizsi díszebédet, mert a vendéglátók nem voltak hajlandók alkoholmentes menüt felszolgálni.
A franciák, nem is annyira azért, mert az efféle vallási tilalmakat nem képesek a maguk laikus voltában tudomásul venni, egyetlen étkezést nem tudnak elképzelni egy-két pohár vörösbor nélkül. Így szocializálódtak. Emlékszem, hogy a francia sportolók kikérték maguknak az olimpiai alkoholtilalmakat, mondván, hogy ebéd és vacsora mellé jár a bor, ami eddig se befolyásolta a sportteljesítményüket, és ezután se fogja. Kiskamasz koruk óta isszák a bort, megszokták.
Arról aztán szót se érdemes ejteni, hogy a Khomeini előtti Iránban, a sah idején az alkoholfogyasztás nem hogy bűnnek nem számított, ellenkezőleg: a perzsák kifinomult ízléssel tálalták mindig mindenből a legjobbat. Pekingben, ahol a hetvenes évek közepén éltem, az iráni fogadások voltak a legnépszerűbbek. Nemcsak azért, mert ömlött az ezüsttálakba a világ legjobb kaviárja, hanem azért is, mert mellé Dom Perignon és Lanson pezsgőket szolgáltak fel, csak csúcskategóriásokat. Özönlött a jó nép a követségre, nem szégyellem, én is közöttük voltam. Drága, azóta rég halott jugoszláv kollégámmal, barátommal és szövetségesemmel, Dragannal hosszasan értekeztünk arról, hogy ha ugyanaznap este nagy kínai állami fogadás (díszvacsora) lesz, akkor megkockáztathatunk-e egy kora esti iráni partit, és amilyen a sors, mindig igen volt a válaszunk. Akkortájt a súlyos alkoholtilalom, mint az iszlamizmus mellékterméke még a láthatáron se volt, az iráni diplomaták meg mind nagyon-nagyon európaiak voltak.
