Álmos a januári kisvárosi piac. Eltűntek a csillagszóróárusok, papírtrombitások, nem hajladozik a lumbágógyanús kínai műanyag Mikulás, hamis dallamokat repítve a sülttök-árus felé. Otthon maradt a legtöbb tojásos, aki meg kijött, bolti áron kínálja a portékáját. Nincs sor a hurkás néni előtt, pedig máskor a bejáratig kígyózik, s nem kell megküzdeni a fokhagymás-snidlinges házi sajtért, mert marad most belőle bőven.
Egyedül a hentesnél alakul némi tumultus. A helyiek, ha semmi mást nem jegyeznek fel a naptárjukba, azt a napot biztosan beírják, amikor Józsi úr disznóvágást tart. Híre megy ennek gyorsan, s olyankor másnap kora reggel már ott állnak sorban a háziasszonyok szép öblös kosarakkal. Akinek szerencséje van, jut jó darab húsos orja, amiből igen hálás húsleves főzhető, vagy remegő agyvelő, amit lehártyázva, megtisztítva, tojásosan készítenek el otthon. Márványos tarják, szilaj karajok, ringó hasaalják sorakoznak a pulton, a frissen kisütött tepertők aranyló kavicskockákként terülnek szét a kék műanyag ládában. Csinos bödönökben pihen a zsír, s külön rekeszben ott a gazdag, morzsalékos krém, amivel a legjobb tepertős pogácsa süthető.
Külön kérésre a gazda hájat is hagy, s ha valaki jókedvében találja, édesanyja titkos hájaskráfli-receptjét is megosztja vele. Ilyenkor a mutatóujját mindig magasba emeli, s esküt tétet a hallgatósággal, miszerint csakis házi szilvalekvárt tesznek abba, s nem csúfolják meg holmi bolti dzsemekkel, vagy ami még rosszabb, nutellával ezt a csodás csemegét.
