Kinyílik a bicska a zsebemben, amikor azt olvasom, hogy a magyar lakosság pénzügyi kultúrája a nullával egyenlő. Bármilyen kultúra csak tanulás, gyakorlat útján szerezhető meg. Mit tapasztalhat Magyarországon a lakosság döntő része? Legelőször és alapvetően azt, hogy nincs pénze. Keveset keres, és nem tudja, hogy azt a jövedelmét is mikor veszíti el.
Alapvető tapasztalás, hogy itt valójában senki sem hitelképes, mert nem tudja garantálni, hogy meglesz-e még jövőre is a munkája, jövedelme, működik-e még a kényszervállalkozása. Erre hivatkozva a rendszerváltozás után nemigen adtak komolyabb összegű hitelt. De ha mégis, az nem egyenlő felek kölcsönösen kialkudott megállapodása, hanem afféle csendőrpertu, amelyben a bank diktál, az ügyfél pedig nem mondhatja, hogy ezt a feltételt elfogadom, de azt a másikat vegyük ki a szerződésből. Azt sem mondhatja, hogy ha te, bank, egyoldalúan módosíthatod a szerződést, arra hivatkozva, hogy megváltozott a gazdasági környezet, akkor hadd módosíthassam már én is. Nekem is van gazdasági környezetem, például ha kirúgnak a munkahelyemről, és nem tudok törleszteni. Körberöhögnék, aki ilyen feltételt akarna a szerződésbe iktatni.
A bank elhurcol a közjegyzőhöz, hogy foglaljuk közjegyzői okiratba az általa diktált szerződést, hogy ha nem tudok fizetni, per nélkül elvihesse a hitel fedezetét – például a fejem fölül a lakást, netán a nyugdíjas édesanyám lakását is. A közjegyzőhöz a bank kényszerít el, de a díját nekem kell fizetnem. Nem választhatok közjegyzőt – különben is az egy olyan zárt kaszt, amelyben én nem látok sem versenyt, sem felelősségvállalást a szerződések tartalmáért.
