PÉNTEKEN mindig elviszi a gyerekeit a McDonald’sba. Nem kellene, de ha még ezt sem tudják elmesélni hétfőn az iskolában, akkor végképp nem lesz mit. Akkor ők a suliban vesztesek. Jó előre megnézi a munkahelyén, mi éppen ott a kedvezményes, nehogy a gyerekek maguktól mutassanak rá valamire, ami már két főre 2500 forint. Mert akkor jönne a magyarázkodás, miért ez, és miért nem az. Bemennek, élből kér az anya – akciós menüt –, ez már a hó végi péntek, az már más péntek, mint a fizetés hetének péntekje. Akkor még olyan menüt kér, amiben van játék. Rózsaszín ló, amelyen egy lila sárkány ül. A gyerekek tudják a nevüket, el is vannak velük egy órát az étteremben. Lesz mit mesélni hétfőn a suliban.
A SZOMSZÉD asztalnál netező nő. Régi laptop, nincs rajta világító alma, képernyőjén álláshirdetés. A nő itt nézi őket, itt ingyen van a wifi, otthon nincs net, egy kávéval elvan két órát is. Állásról állásra megy, ahol nem ismeri a betöltendő állás nevét, azt meg sem nyitja, ami angolul van, eleve bukó. Minden pénteken így megy, minden hét új remény. De aztán, mert remény nincs, takarítóállás mindig van. Ha az van, az van, jelentkezik. Mielőtt kilép, körbenéz, senki nem látja-e monitorját. Ha nem, akkor megnézi a társkereső profilját is. Jött-e be- vagy visszajelölés? Ha nem lenne egyedül, minden más lenne. Pedig neki már nincsenek nagy vágyai, csak olyan hozzábújós, megértős. Nincs új üzenet. Talán képet kellene feltöltenie magáról. De az ő korában? Majd a jövő héten, az Edinának is sikerült. Három év után.
PÉNTEKEN is azon az úton megy hazafele, mint mindennap, de pénteken megáll a cukrászdában. Kávét rendel, ez lesz aznap a negyedik, minden nagyobb szünetben kávéznak a tanáriban. Politikáról nem beszélgetnek. Csak ha nincs benn az igazgató. Jobb, ha nem kell elnémulni vagy hirtelen témát váltani, ha a direktor odalép. Neki nincs félnivalója – mondogatja magának. Dehogy nincs, csak nem menekül, nincs ugyanis hova, nem stresszel, vár, kivár. Kivárja a sorát, rá fog az kerülni. Megáll a „cukiba”, kávé mellé krémes meg valami új. Leül, nézi, ahogyan elviszik a villamosok a várost egyik pontról a másikba, mozgásban tartják az élettapasztalatot. Évek óta minden pénteken betér ide. Az apja csinálta így. Ő is tanár volt, de ő vidéken. Bezzeg ő már Pesten. Háy János könyveiben ismer magára. Sokszor megkérdi tanártársait, ismerik-e az írót? Nem ismerik, aki meg igen, az nem olvassa. Azért nem vesznek könyvet, hogy olvassák önnön vegetálásukat, hogy szenvedjenek. Nehogy már az önmarcangolás is pénzbe kerüljön.
HA PÉNTEK, akkor találkoznak a Moszkván. Ott gyűlnek minden héten, ők a régi punkok. Biztosítótűk vacognak a Misfits zenekaros pólón, amelynek hátulján CPG-felvarró. Mintha a Misfits egy kalap alatt lenne Güzüvel. Még az anyja rakta össze ezt a ruhakarosszériát, és nincs olyan testnedv, ami ne lett volna rajta 15 év alatt. Akkor még olyan életmódnak tetszett a Moszkván csövezés, majd belebódulás egy koncertre, amit el lehet hagyni. Hogy most jó, de nyugi, egyszer minden technokolos zacskó üres lesz. Mire üres lett, elment 15 év, elment minden ambíció, maradt a függőség, a minden pénteki koldulásból berúgás és az érzés szombat hajnalra, hogy már az anyja se várja haza. Bár nem is tudja, merre kéne elindulni haza, így ez az érzés hamar elmúlik. Nem látta a Moszkva tért, de esküszik rá, hogy szerepel benne. Pénteken elindul a koncertre, beengedik, mert mindig kell valaki, aki alul marad a pogóban. Kap is bent rendesen, háromszor esik össze, mindig feláll, újra nekiugrik bárkinek. Ha nem hiszel a feltámadásban, nézd meg, hogyan pattan fel egy 30 éves, darabokban lévő punk a földről. Csak ő hisz abban, hogy fel tud állni. A Moszkva téri punk a háromakkordos zenekarok igézetében és hamis prófétaságában maradt. Ma még feltámadt, de mivel neki a hétfő, a kedd, a szerda is péntek, meg fog halni. Hamarosan.
PÉNTEKEN jobban mennek az „új történelem” könyvei. A számla nélkül dolgozó árus szívesen ajánlja a tér szélsőjobb históriáját is. Mindig van olyan, aki, bár még csak délután hat óra van, de már ott tart, hogy Álmos álmát alussza haza fele turul hajtotta trolin. Amíg ébren van, próbálja nem stírölni a bulizni induló lányokat, és nagyon fáj neki Trianon. Amikor megiszod az első sört, legyen az bármikor, az annyit jelent, hogy megkezdődött az este. Így van ezzel apukák sokasága is a pénteki napon, késő délutánra már Szkítia Könyvesbolt-fogyasztóvá rendezik el magukat. Megvesznek egy-egy könyvet, ha nem hagyják fent a trolin, akkor talán majd a gyereknek jó lesz, legalább olvas az is valamit. A gyereknek jó lett, már áprilisban lett jegye a Magyar Szigetre.
PÉNTEKEN a buszmegálló, a külvárosi járat útvonalán, nem egyszerűen a hazaindulás, hanem sokkal inkább a hazamenekülés startpozíciója. Kimenni minél előbb a hunglishül beszélő belvárosból, amelynek wifi- és brandzónákra felosztott bulinegyede nem a pénteki menekülőknek nyújtózkodik, hanem előlük veszi el a történelmi helyeket. Ki kell innen jutni minél előbb, míg a kerületnyi plázákból van kijárat. Ott nem érzi jól magát az, aki rácsodálkozik az új tízezresre. Ott PayPass-„pénzzel”, láthatatlan „cashsel” fizetnek. A menekülő nem érti a matricát felragasztó vihogását, amikor rátapasztja az egykori gettó egyik épületének falára: „Hipster pride.” Ez a matrica a toleranciával való visszaélés legnyilvánvalóbb jele, a pofátlan jófejség infantilizmusa. A pénteki menekülő nem tőkése az élménygazdaságnak, nem tudja könnyedén venni a pénteket, hiányzik belőle az a flegmaság, amely egy kézműves meggyes sörrel készített szelfihez kell. Elkapja egy tegnap még nem létező romkocsma harsány hangját: „Zsályabor van?” A menekülővel való szolidaritás már nem valós, hanem klikkhumanizmusba ágyazott. Lájkolható tartalom lett éhezése, sorban állása a Blahán. Pusztán digitális felháborodást vált ki, amelynek megjelenése Facebook-falakon algoritmus kérdése.
EZ A VILÁG már nem a péntekieké. Ők azok, akik tudják, bármi lesz is a gyerekből, ők mint szülők csak csalódás lehetnek neki, rossz döntések egymásra rakódása, tévhitek megjelenítői, a nagy remény, nagy rácsodálkozás, nagy pofára esés anyái és apái. Bármilyen tanácsot adnak, a gyerek még a „pont te mondod” válaszára sem méltatja őket. A péntekiek, akiknek nem passzió az ellenőr lesése a buszon, hanem spórolás. Ők a nejlonszatyorszülők, akik nem lesznek már soha skype-nagyik. Ők a tehetetlen sokaság, ami akkora, de akkora, hogy csak bosszankodnak rajtuk a magabiztos társadalommérnökök, hogy „mit fogunk ezekkel kezdeni”? Ők a megszorításnemzedék, a megszorításéletek képviselői, akik ha meghallják a válság vagy rendszerváltás szót, átkapcsolnak a VV-villába. Ők azok, akik egy folyamatosan vékonyodó fokán állnak az osztálytársadalom létrájának, és tudják: ha felfelé próbálnak elindulni, összetörik alattuk a léc, ám biztos az út lefelé. Ők azok, akiknek 1989 után „túl gyors volt a lassulás a lejtőn”, akkor maszekoztak, ma már árufeltöltenek. Ők azok, akiknek gyereke is árufeltöltő, csak egy másik osztályon. A péntekiek azok, akikről beszél a Forbes-baloldal, amikor „meg kell értenünk az embereket” mondattal magyarázza, hogy miért veszített. Akárki nyer, a péntekiek bére csökken, aztán ők mennek közmunkára. Ők azok, akik nem értik, miért mindig ők.
A PÉNTEKIEK nem tudják, hova indul a gyerek péntek este, és nem tudják, honnan jön meg szombat reggel. A péntekieknek soha nem mutatja be a gyerek a barátnőt, ha mégis, bár ne tenné. A barátnő is a péntekiek lánya, persze. A péntekieknek mindegy, hogy Kertész Imre vagy Imre Kertész, és nekik Makra, nem pedig Kertész Ákos. A péntekiek tudják, hogy az ő autóstáskájukon röhögnek a metrón, a péntekiek nem értik, amikor a szociológus a tévében azt mondja: „az új világ nyelvének kulcsszava az, hogy smart”. A péntekiek karácsonyra már szeptemberben gyűjtenek, és ha nem jön közbe egy hirtelen halál és temetési költség, talán a gyereknek is lesz okostelefonja. Ők azok, akik a fogadóórára utolsónak érkeznek, addigra már a jól öltözött szülők elmentek talán. Így minimalizálják a vizuális összemérhetőséget, a kevés szégyenkezéshez pedig már hozzászoktak. A péntekiek ha meg is tanulják, mi a YouTube, akkor is Cserháti Zsuzsát hallgatnak rajta. Ők azok, akik mindig nézik az X-Faktort, mindig szurkolnak valakinek, és mindig hosszan szörnyülködnek azon, hogy ki küld ennyi pénzért SMS-t. Ők azok, akiket hiába szólongat az aluljáróban agresszorkodó szekta „papja”, köszöni szépen, Isten nincs, ha van, akkor csak egy poén nélküli vicc. Ő az, aki éppen odaér a gyerekért a napközibe, akire az óvónő úgy néz, mintha nem lenne neki mindegy, hogy zárás előtt 20 vagy 30 perccel ér oda. A péntekiek azok, akik, amikor a feltörekvő fiatal munkatárs azt mondja, hogy „tegnaptól paleolit étrenden vagyok”, inkább nem kérdezik meg, mi az. Nekik a Simicska és Simicskó egyre megy. A péntekiek a buszon gyerekkoruk általános iskolás kötelezőit olvassák, hiszen ők azok, akik nem értik, hogyan lehet sikerkönyv, és ki tudja megvenni azt, ami 4000 forintba kerül.
A PÉNTEKIEK azok, akiket csak egy dolog választ el az élettől, saját életüktől: önmaguk. Amint erre rájönnek, más és hangos lesz az utca. És más lesz ez az ország. Én nem lennék nyugodt. Nem is vagyok.
