A miniszterelnök 2012-ben – akkor még az úgynevezett nemzeti nagytőke első számú reprezentánsa, Simicska Lajos védelmében – azt állította az oligarchákról, hogy nem léteznek. Gazdasági minisztere nemrég lapunknak nyilatkozva odáig finomította az álláspontot, hogy vannak ugyan, de nem próbálnak beleszólni a politikai döntésekbe (illetve Simicska egyszer megpróbálta, állítólag éppen az lett a veszte.)
Ha Varga Mihály emlékszik még a Fidesz székházbotrányára, tudja, hogy egy ellenzéki kis párt gazdasági holdudvara (élén a már említett Simicskával) igen hatékonyan tudta befolyásolni a regnáló kormány lépéseit, hogy a közvagyon terhére megalapozza a mai hatalmasok és családtagjaik anyagi biztonságát. Szerintünk 18 éven és 80-as IQ-n felül bármely magyar állampolgár könnyedén tud tetszőleges számú hasonló esetet említeni, melyeknek végén mégiscsak az oligarchákhoz jutunk. Mintha olyat is hallottunk volna már, hogy egy törvényjavaslatot kifejezetten egy konkrét gazdasági szereplő megsegítésére kalibráltak (lex Járai, lex Vajna, hogy csak két példát említsünk), meg hogy maga a törvényszöveg is egy szerencsés oligarcha számítógépén készült.
Mindegy, tekintsük a fentieket tényleg a politikai jótékonykodás sajátos, kizárólag a pártközeli tőkések irányában megnyilvánuló formájának, és gondoljuk végig tiszta fejjel, létezik-e az a világ, amelyben – most, hogy Simicskáékat hátrébb zavarták a vályútól – megszűnt a politikai döntések magánérdekű befolyásolásának veszélye.
