Tavaly május elsején a hatból három szakszervezeti konföderáció elnöke bejelentést tett: egyesülnek, hogy így kellően nagy érdekvédelmi tömörülésként hatékonyabban képviselhessék a munkavállalókat. Az integráció után negyedmillió embert tudhatnának maguk mögött, az összes szervezett dolgozó több mint felét. Ez óriási erő. Csakhogy másfél év múltán, két héttel az új Magyar Szakszervezeti Szövetség (MaSZSZ) kongresszusa előtt kiderült, hogy a háromból egynek mégsem tetszik az összeolvadás.
Nem siettek el pedig semmit, hiszen több mint fél évig egyezkedtek arról, hogy előbb megalakítják a MaSZSZ-t – tavaly decemberben ez megtörtént –, s újabb egy esztendőt szántak arra, hogy rögzítsék az egyesülés feltételeit, és utána az egyes szervezetek mondják ki saját megszűnésüket. Úgy tűnt, sikerült megállapodni, mert a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége elsőként meghozta ezt a döntést, megnyitva az utat a tényleges integráció előtt.
A közszférában érdekelt Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) viszont váratlanul behúzta a féket, mondván, nem határozhat az önfeloszlatásról, ha azt sem tudja, az új szövetségnek mi lesz a programja, s mit tartalmaz az alapszabálya. Válaszul az Autonómok sem léphettek másként: az a konföderáció sem szűnik meg. Most akkor miről szól a jövő hét végére meghirdetett kongresszus? Az egyesülésről biztosan nem.
