„Ha nem vakarod a csípést, nem piszkálod a sebet, könnyebben elmúlik!” – figyelmeztettek anyáink. De most nem múlik el, a rivális pártok maradnak, és az egymás gondolataira való reflexiók elmaradása még az inspiráló verseny előnyeitől is megfoszt. Ennek a versenyhiányos versenynek a tétje a közvélemény szemében egyre inkább csak az ellenzéken belüli vezető szerep megszerzése és nem a kormány leváltása. Amiben van is ráció, de csak akkor, ha már leírtuk a következő választást, és újabb ellenzékben töltött periódusra készülve tartunk helyosztót. De a győzelemre esélytelenek helyosztója sosem kelt érdeklődést.
Új medret is kell ásni a politikának. A régiben elmocsarasodott, megposhadt a víz.
1. A kormány- és rendszerváltást széles választási mozgalom készítheti elő, amelyben a demokratikus ellenállás különböző szervező központjai vesznek részt: civil közösségek, érdekképviseletek, pártok, tudományos és kulturális műhelyek, szociális és jogvédő szervezetek. A választási mozgalom a szavazások előtt célszerűen választási párttá alakul, mert ez a legegyszerűbb közjogi forma az indulásra. Ilyesmit javasolt az MSZP-ben működő Deák Ferenc Kör is. Senki sem veszti el identitását, a választások után a pártok akár újra különválhatnak. Ismerem a súlyos ellenérveket a 2014-es „összefogósdi” kudarcáról.
Egyrészt: most nem csupán pártokról, hanem jóval szélesebb mozgalomról van szó, olyasmiről, mint amelyik Szlovákiában „OK’98” néven annak idején sikerrel menesztette a korábban elmozdíthatatlannak vélt és a széttagolt ellenzékhez képest fölényben lévő Meciart.
Másrészt az ellenzők közül még senki sem adott választ arra a kérdésre, miként lehetne biztosítani más módon, hogy a kis pártok szavazatai ne vesszenek el, és a körzetekben ne egymást harcolják le a demokratikus jelöltek. Az egyeztetett jelölés, vagyis a körzetek pártok közötti „felosztása”, ugyanakkor külön-külön pártlistákon való indulás csak akkor használható megoldás, ha nem túl sok demokratikus párt száll ringbe. A listaállításhoz a trükkös választási törvény miatt annak van joga, aki közel 30 egyéni körzetben állít saját (nem közös!) jelöltet. És ha már felvállaljuk a pártok közti versenyt, akkor mechanikus, egyenlő felosztás nem is lehetséges, hiszen ez a nagyobbak öngyilkossága lenne.
2. Választási mozgalom, választási párt esetén a körzetekkel való „kártyázás” helyett annak minden nehézségével együtt is érdemes a választókerületekben a jelölésnél az előválasztás módszerét alkalmazni, már csak a politikai osztály „vérfrissítése” érdekében is.
3. Egy választási mozgalom azonnal hamvába hull egymással totálisan bizalmatlan résztvevők esetén. Ez okozta a 2014-es összefogás vesztét is, pedig ott profi, elvileg az érzelmeiket uralni tudó pártpolitikusokról volt szó. A bizalom akkor érik meg, ha valakik valamit már sikerrel, együtt csináltak végig. Ezért, de nemcsak ezért, hanem az ordító társadalmi bajok enyhítésére, becsületből is, érdemes konkrét céllal országos segítő mozgalmakat szervezni, néhány pártnak, néhány önkéntes szervezetnek együtt, akár szociális céllal, akár a kiszolgáltatottak, a politikai okból kirúgottak jogvédelmére. Csak fontosabb célok ezek, mint a pártok szkanderezése?
4. A választási mozgalom azonban több ennél. Közvetlen politikai célja van. Működésének középpontjában az áll, hogy megteremtse a másik, a demokratikus Magyarország alternatív legitimitását, létrehozva egy alternatív („árnyék”) intézményrendszert. Árnyékkormányt, a későbbi válságkezelő, szakértői kormány előképét. Alternatív alkotmánybíróságot tekintélyes jogászokból, akik a valódi jogállam mércéjével mérik nyilvánosan az állami gyakorlatot. Alternatív költségvetési tanácsot, ombudsmanokat, néhány fontos országban a demokratikus Magyarország szószólóit, jelképes „nagyköveteit”. Talán alternatív parlamentet is, ahol az érdekképviseletek, pártok, szervezetek ütköztethetik a jövőre vonatkozó elképzeléseiket.
5. De ki kezdi és mikor? Ha az egyik vagy másik párt, félő, hogy riadtan elugranak a civilek. De a közvélemény ítéletében már létezik egy nem hivatalos, spontán legitimitás is, nem szervezeteké, hanem bátor embereké, akik hőseivé váltak a demokratikus ellenállásnak. Ha a megmozdulásokat elindító tanárok, Sándor Mária és a „fekete” nővérek, az internetadó, vagy a korrupció elleni harc fő alakjai, egy-egy köztiszteletben álló autonóm műhely vezetője hív fel, ha ők kérnek fel a szervezetekkel konzultálva árnyékkormányt, ki mondhatna ellent? És mikor, ha nem mostanában, amikor mintha újra repedezne a jég a befagyott közélet fölött. A tiltakozások centrumába a legfontosabb, csöppet sem elvont kérdések (a szegénység, az iskola, az egészségügy) kerültek, amelyek már senkit nem hagynak hidegen. És egy-egy demonstráción kezdtek már felbukkanni a másik szakma, a másik sértett csoport képviselői is. Nem volt mindig így. De szombaton már nagyon így volt. Ne hagyjuk, hogy a pillanat megint elmúljon.
A szerző az MSZP volt elnöke
