Kilenc nap nagy idő, főleg egy erős kézzel kormányzott országban: elegendő például arra, hogy egy kormány az ellenkezőjére fordítsa korábbi beruházási elképzeléseit, parkolóba küldje két autópálya fejlesztési elképzelését is. Jelen esetben két olyan pályáét, amelyről a legtöbb magyar tudja, hogy veszélyesen és bosszantóan szűk.
Kétségkívül igaz, hogy éppenséggel a társadalom szempontjából lehet hasznosabb módja is a pénzköltésnek, mintsem hogy a Balatonig és vissza is háromsávosra bővüljön a sztráda, ellenben a Budapestet Béccsel összekötő M1-es kapacitásának hasonló bővítése mellett nemzetgazdasági érvek is szólnak. Már csak az a kérdés, hogy a fenti megfontolások közül bármelyik előkerült-e, amikor megszületett a kormánydöntés az adott terv támogatásáról, majd annak visszavonásáról. Idetartozik, hogy olyan vastagra sikerült tömni a pénteki Magyar Közlönyt, ahol a döntést publikálták, hogy több kötetre volt szükség. Hosszú oldalakon keresztül részletezték, hogyan variálják át a több mint 1200 milliárdos közlekedésfejlesztési operatív programot.
És az igazán érdekes részletkérdések még csak nem is a közlönybe valók, ahogy például az sem, mitől veszti el fontosságát a veszprémi körgyűrűnek az a szakasza, amely javítja az ottani kiemelkedően fontos sportlétesítmények megközelítését, vagy éppen az az út, amelyik a kecskeméti Mercedes-gyár és az M5-ös autópálya megközelítését javítja. Már csak azt lenne érdemes hallani, mit kérdez a miniszterelnök, amikor aláírásával szentesíti a korábbi döntését egy tollvonással lenullázó rugalmas intézkedést.
Nehéz persze nem észrevenni, hogy nem utak, hanem miniszterek rivalizálása zajlik a háttérben, egy időben azzal, hogy a miniszterelnök szokásához híven átszervezi a kormányzati struktúrát. Ebben a helyzetben a pozíciók megszerzése sokkal fontosabb annál, mintsem hogy beindítsák a projekteket, sőt.
