Ha valami nyilvánvaló közös vonást kellene keresni Brazília, Oroszország és Kína (a miniszterelnök legutóbbi beszédében a magyarok által példaként állított államok) között, már egy felszínes elemzéssel gyorsan eljutnánk ahhoz a „fejlődési” modellhez, amely a környezeti értékek rovására próbálja meg ledolgozni a modernizációs lemaradást.
Brazília az esőerdőket, Oroszország az olajat, a gázt, az ásványkincseket (és a bányászat érdekében mindent, ami a felszínen van), Kína egyebek között a folyókat és a belélegezhető levegőt dobta oda a gyorsabb növekedésért. Legjobb európai tanítványuk, Magyarország 2010 óta a többi között a környezet- és természetvédelem önálló minisztériumát, a zöldombudsmant, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való alkotmányos jogot áldozta fel a fejlődés oltárán.
Ettől ugyan még nem indult be a növekedés – a jelenlegi GDP legfeljebb két százalékkal nagyobb a 2010-esnél –, viszont a zöldfékek és -ellensúlyok kiiktatása máris meglátszik a környezeten (és ehhez nem is kell Kolontárig utazni, elég kisétálni a fátlanított Kossuth térre). Amikor az utókor megpróbálja összegyűjteni, hogy melyek voltak az Orbán-korszak legnagyobb félreértései és politikai baklövései, az a tétel biztosan ott szerepel majd a lista elején, hogy a jelenlegi hatalmasok nagyjából úgy tekintenek a környezetre, mint az amerikai pionírok: legyőzendő elemeket, széthordható javakat és kimeríthetetlen pénzeszsákokat sejtenek ott, ahol egy értelmes kormánynak a minőségi létezés garanciáit kellene látnia.
