Elsüthetnénk most az összes közhelyet. Hogy nem tudjuk megbecsülni a tehetségeinket. Hogy az igazi formájukat csak külföldön tudják befutni, akik Magyarországon is nagyok lehetnének. Hogy amit el lehet rontani – szakszerűtlen menedzseléssel, a pénz és a csillogás hajszolásával, a professzionalizmus feláldozásával, a politika és az üzleti elit nyomulásával a hírnév és a népszerűség oltárán –, azt mi el is rontjuk. Hogy csak utólag tudjuk megbecsülni a kincset, ami az ölünkbe hullott, és csakis akkor, amikor már minden túl késő. Overdose-ra mindegyik állítás igaz, de az igazság mégsem ez.
Valójában sosem tudtunk mit kezdeni vele: kortársként nem volt könnyű felfogni, hogy ilyen ló száz évente legfeljebb csak egyszer születik, és nem is sikerült. Talán nem is azért mentünk ki a Kincsem Parkba, hogy egyszer az életben tanúi legyünk egy ilyen teljesítmények, ennek a gyönyörűséges mozgásnak, hanem csak úgy, a biztos győzelem tudatában, ahogy Kokó boxmeccseit néztük annak idején egészen Chaconig. Nem rácsodálkozni, csak győzni.
És Overdose karrierje is úgy ért véget, egy banális, de a mi viszonyaink között törvényszerű ok miatt, ami valahogyan mégis sokkal kevésbé hihetetlen számunkra, mint a korábbi győzelmi sorozat.
