Újabb ajtót nyit, most ezen jutunk be ismét az étkezőbe. A mosogató teli edényekkel, tegnapiakkal, tegnapelőttiekkel. Az asszony szótlanul ül a két gyerekkel az asztalnál, közelebb húzza a bolti baracklekvárt, abból ken a palacsintára vékonyan. A porcukor tömbbe dermedve pihen a zacskóban, klopfolóért nyúl, azzal porítja.
Az emeletre falépcső vezet, még fent is hallani odalentről az ütemes, tompa puffanásokat.
– Elrontja a gyerekeket. Mindent agyoncukroz – veti oda a férfi, miközben a szobák ajtaját nyitogatja.
A hálóban vetetlen ágy, a párna csak az egyik oldalon gyűrött, a paplan is csak ott csavarodik, miként azoké a furcsa, minden színben pompázó vásári szemfényvesztőké, amiket a kakasos nyalóka mellé könyörögnek ki az ovisok majális idején. A kis éjjeliszekrényen félig nyitott könyv, címe nehezen bogarászható, a „boldog" szó biztosan benne van, de nem tudjuk, milyen előjellel vagy utótaggal. Körömvirágkenőcs lapul mellette, széltől cserzett kézfejre, kiszáradt könyökcsúcsra, vagy éjszakai bőgésektől, orrfújásoktól kipirosodott bőrpírok enyhítésére. Otthonka a széken, papucs alatta, de most nem a kényelmet, a biztonságot, hanem a szétszórtságot és elesettséget üzenik.
A gyerekszobában buja rendetlenség. Egy tárolóban bőröndök és dobozok egymásra hajigálva.
Visszamegyünk a napaliba, az asszony már elrakta a klopfolót, a tányérokat, a kisebbik gyerek az iskolatáskájában kotorászik, a matekfüzetet cincálja ki épp. A nagyobbik egy fotel mélyére bújik, onnan vizsgálja bizalmatlanul az idegeneket.
– Nézzük meg a kertet is! – javasolja a férfi. Kint sután összerakott, mégis bájos hinta, homokozó. Az egyik bokor alól vidáman üget előre egy puli, az ismeretleneket körbeszaglássza, az ismerősre barátságosan felugrik. – Úgy látom, veled se játszik itt már senki – morogja amaz.
Kifelé menet kurtán biccent a konyhában motozó asszony felé, a gyerekeket sietősen magához öleli. Kint, az autóban csinos nő várja.
Nincs zöldborsóleves-illata, otthonkát nem hord.
