Átugorva (-ván, -vást) az átugorhatatlant, a spermamutyit, gecigate-et, sőt még a Kötélt is, aki köteles – mivel erre kötelezték – beköltözni cigány származású, de legalább nehézsúlyú antiszemita politikustársához…
Na nem. Mégsem. Nem tudom átugorni. Nem vagyok képes. Megállok egy (két) bekezdésre inkább. Egy ideje kezdem úgy érezni (hatalmasodik elfele rajtam az érzés), mintha ez az egész, amiben élünk, éldegélünk, a NER maga (próbálnám megúszni, hogy kimondjam: az ország) valami egészen gyöngécske általános iskola lenne, a határon, valahol, a debilitás határán, illegve-billegve; kopasz, köpenyes technikatanárok járkálnak közöttünk fejes vonalzóval, ismételgetnek néhány pofonegyszerű tételt, illetve dehogy tételt, egy-két triviális szabályt, tilalmat, és közben oda-odacsapnak.
Kérdezni senki nem mer, fölösleges is, úgysem válaszolnak, csak kántálnak tovább, és csapnak. „Himnusz alatt felállunk!”, „nem firkáljuk össze a könyvet!”, „megesszük az ebédet rendesen!”, „nem pisszegünk a sorban!”, Szent Istvánnak nem rajzolunk fél szemet és vámpírfogat. Szigorúan többes szám, első személy. Ne legyen neve a gyereknek. Suhog a vonalzó. (És hát, eszünk megvan hozzá. Ha valaki emlékszik még Varró Dániel költő esetére a Facebook önkéntes verselemzőivel, értheti, mire gondolok. Vagy a „szabad-e szent koronás baseballsapkát rajzolni Kossuth fejére?” típusú vitákra… Áltisis nemzet lettünk, áltisis műveltséggel, áltisis öntudattal.)
